Tekintsen le a csuklójára, mit lát? Az óráját? Oké, kezdjük elölről. Fordítsa maga felé a tenyerét, és most tekintsen le a csuklójára – mit lát? Ha minden igaz, akkor vékony, halványkék színű vonalakat a bőre alatt; a saját vérereit. Pontosabban a vénáit, ezek az oxigénben szegény, szén-dioxidban gazdag vért szállítják a test hajszálereiből vissza a szívbe.
Ez pedig rögtön tálcán kínál két kérdést:
A két kérdésre ugyanaz az optikai jelenség adja meg a választ. A bőr, és az alatta levő vékony zsírréteg a nagyobb hullámhosszú (ilyen a vörös) fényt elnyeli, és a kisebb hullámhosszút (a kéket) engedi át. Ez verődik vissza aztán az erekben futó vérről, és jut a szemünkbe. Illetve ennek egy kis része, ezért látszik olyan halványan a véna a bőr alatt. A vénák érfala aránylag vékony és rugalmas, ellentétben az artériákéval, ami erős, három rétegű és vastag. Ezen nem hatol át a fény, hogy aztán visszaverődjön a vérről, ezért hiába fut egymás mellett a véna és az artéria, csak a vénát látjuk.
A kétféle érben egyébként valóban más-más színű a vér: az artériában a friss, oxigéndús vér élénkpiros, míg a vénában a használt vér sötétvörös.
A búvároké pedig zöld. Nem hiszi?
A jelenség magyarázata ugyanaz, mint a kék vénáké: minél vastagabb réteg tengervízen kell áthatolnia a fénynek, az annál jobban kiszűri a nagyobb hullámhosszokat a fényből. 5-6 méternél mélyebbre a vörös fény már egyszerűen nem jut el, így a vér – vagy akármilyen más, normál esetben piros dolog – a mélység függvényében zöldnek, aztán kéknek, majd lilának, és végül feketének látszik. Búvárkodás közben remek optikai kísérleteket lehet végrehajtani egy erős fényű kézilámpával: minél közelebbről világítunk meg vele valamit, annál kevesebb vízen halad keresztül a fénye, kevesebb komponens esik a szűrőhatás áldozatául, így változik a színe a dolognak, amire rávilágítottunk. Illetve nem változik, csak úgy látjuk, mintha változna.
Forrás: Index