Bufurc bácsi meséi 21. – Gergő papával a daráskamrában

Talán emlékszünk még rá, hogy csak úgy, jó kedvében is képes volt egy hatalmas halom meggyfagyökeret fölapríttatni vele. Még jó, hogy meggyfagyökér nincs mindig kéznél! Sőt, annyi fa sem kell a télen, amennyit ez az erős fiatalember föl ne aprított volna már a nyáron!
Így aztán, ha nem akarjuk átunatkozni és végighenyélni az év hátralévő részét, ás elfoglaltság után kell nézni. Márpedig Gergő papának mindig volt valami jó ötlete.
Erre a könnyűnek nem mondható időszakra emlékszik vissza mai meséjében András Róbert, alias Bufurc bácsi.

András Róbert:
Gergő papával a daráskamrában

Amikor hosszúnak erős jóindulattal se mondható házas éveimnek vége lett, akkor költöztem vissza a szülői házba Gergő papáékhoz, mert még mindig ez tűnt jobb verziónak, minthogy anyukámékhoz menjek lakni. Ott ugyanis egész nap hallgathattam volna, édösanyám nem éppen önbecsülést építő, megalázó kritikáit.
Mert, ugye, én vívtam ki a családban a mindent fordítva, rosszul csináló, az életben semmire nem jutó, Istennek nem tetsző, csapodár életmódot élő, fekete bárány gyerek címet…

Volt pár kísérleti próbálkozás arra, hogy anyuéknál alszok.
Ez a projekt nagyon gyorsan kudarcba is fulladt, ugyanis 4-5 napos ott alvásom ideje alatt, amikor a „szép szobában” kaptam elhelyezést, és az abban az időben divatos, szekrény tetejére sorakoztatott, féltve őrzött, minőségi, díszüveges, alkoholtartalmú italok mennyisége jelentős mértékben megcsappant, anyám is jobbnak látta, hogy menjek csak lakni a papáékhoz.

Hallgattam tőle egész nap:

nem tudom ki az apád faszára ütötté, té gyerök! Nálunk ez nem vót divat! Sénki nem iszik a családban. Nem igaz, hogy nem bírod ki! Nízd mög a bátyádat, dógozik egész nap, égy kortyot sé ivott soha! Szégyönbe hozó' mindönki előtt.Egy szó, mint száz Gergő papáéknál kötöttem ki.
Nem sokkal utána, hogy a házas életre való kísérletem kudarcba fulladt, a munkahelyemről is kirúgtak, nem is igazán a család, hanem inkább anyukám nagy szégyenére. Így napközben javarészt a szobában olvastam, vagy aludtam. Éjjel csavarogtam, az igazat megvallva elég sokat voltam másnapos.
Ezt nagyapám rosszallóan nézte, nem hagyta szó nélkül. Mondta is a mamának mindig: „Úri gyerök, csak alszik, olvas, mög pancsol a kádban, de mibe’ koszolódik el, hogy mindön nap fürödjön?”

De a mama egy tündér volt, mindig megvédett: - „Né pörölj má’ azza’ a szögény gyerökke’ mindig! Hagyd má’ békin, hadd csinálja úgy, ahogy neki jó!”
Nagyon szerettem Őt.

Gergő papa „láblógatásomat” nem bírta nézni, mindig kitalált nekem furmányosabbnál furmányosabb „szorgalmi” feladatokat: tűző napon meggyfagyökér hasogatás, kertásás, gyomlálás, kapálás. Egyik „kedvenc” ilyen szorgalmi munkám, a 80 kg-os gabonás zsákok hetenkénti teljes átpakolása volt.

Sírva kérdeztem az öreget, mért van erre szükség mindig, azon kívül, hogy nem bírja elviselni, hogy unatkozom. Azt mondta:
– Fiam! Át kő’ pakóni, hogy a macska e’férjön a zsákok közt, és mög tudja fogni az egereket!.
Mire én:
– De papa! Eddig is elfért közte!
– Mér a macskák tán nem nőnek fiam?

Ezzel aztán le volt zárva a téma, és én évekig papám háta mögött pofákat vágva, mutogatva, „bármit” mondva, mert jó nagyot hallott, eleget tettem kéréseinek.
Mégis én maradatam a család fekete báránya, édösanyám szégyöne.