Bufurc bácsi meséi 14. – Bufurc, a szobafestő-tanuló

Azt már láttuk legutóbb, hogy ébredező nemisége által hajtva hogyan gyűjtött bátorságot a kis Bufurc. A Mackóban.
Előzőleg a táncpróbákhoz  meg a Kettes kocsmában.
Bizony, kellett a lelki megerősítés a kies megyeszékhelyen is, ahol túlkoros kisinasként szakmunkástanuló volt a mi jó Bufurcunk. Szerencsére inas társágban kitartó társra, a Szívósban pedig remek társaságra talált!
Bufurc bácsi, alias András Róbert erre emlékszik vissza mai meséjében.

Bufurc, a szobafestő-tanuló

Gimnázium negyedik osztályára a „lázadó kicsapongó” életvitelemnek köszönhetően, annyira lerontottam a tanulmányi eredményem, hogy az érettségin éppen csak átcsusszantam, és a tovább tanulás gondolata szóba se jöhetett. Gergő papa bánatára nem lehettem már kispap – bevallom, pont az „ellenkező irányban” indultam neki.
Anyukámnak sem jártam a kedvében, mert nem lett belőlem „tanult embör”, aki mindig szép ruhában jár.

Kénytelen voltam 4. végén, pár hasonló cipőben járó osztálytársammal, valami szakmát választani, hogy ne kopjon föl majd az állam, és ne hozzak több szégyent a Mocsár családra.

Ketten az osztályból a nem túl bonyolultnak tűnő szobafestő szakmát választottuk. Osztálytársam azért, mert apukája festő mester volt, én meg fogalmam sincs miért, talán tudatt alatt azért, mert gyerekkoromban sokat lógtam az öreg, csoszinga piktor, Laci bácsiéknál. Nagyon kedves öregember volt, szerettem a firnájsz szagát, meg tetszett a vastagon kittes festékes nadrágja.

Így lettünk hát osztálytársammal, a kecskeméti 607-es szakmunkás képző iskola túlkoros első osztályos tanulói. Tanárunk Pista bácsi, egy igazán nagyképű, öntelt szobafestő mester volt, rajta kívül senki nem is ismerte ezt a szakmát a világon, mert ő a Vatikánban templomokat is festett. Az első órán minden gyereket a földbe döngölt, hogy ide jöttek faluhelyről világot látni, hogy kilóg a szájukból a kapa, és hogy csak tehenet őriztek eddig, és hogy neki ilyen emberekből kell festőt nevelni.
Mondjuk tényleg elég vegyes társaságnak tűnt az osztály.

Minket se hagyott ki a „szórásból”, mondta nekik, hogy ”apáitok is megérkeztek”, ugyanis fél tízre estünk be az első nap, mert előtte feltérképeztük az iskola környéki „késdobálókat”, és sikeresen meg is találtuk az árfekvésben legelfogadhatóbb, legigénytelenebb, legbüdösebb vendéglátó egységet, a Szívós kocsmát az iskola utcájának sarkán.

Barátom vörös szakállával, én a 187 centimmel, a tömény boros kóla, és kocsma szagunkkal, eléggé kirítunk a pattanásos arcú, mélynövésű, 14 éves elsős gyerekek közül. Beültünk a hátsó padba, a tinik bámultak bennünket, mintha földön kívüliek lennénk. Meg is beszéltük tanárunkkal, hogy nem kell bejárnunk órára, mert csak rontjuk ott a levegőt, igazából a szó szoros értelmében is.
Meg is kérdezte: ”sokan voltak a Szívósban?”

Havonta kétszer kellett megjelennünk a suliban. Föladott mindig egy csomó szakmait és anyagismeretet, és következő alkalommal dogát írtunk belőle.
A továbbtanuláshoz már elittam az agysejtjeimet, de ezt az iparit, valahogy mégis „rangon alulinak” éreztem. Hol tudta már a Pista bácsi, hogy ki is az az Igor Stravinsky, vagy mi is az daktilus, spondeus, és ő „orcásdodik” itt nekem…

Szóval jártunk rendesen suliba havonta, a Szívósban pedig a két év alatt törzsvendégek lettünk, és az összes kisebbségi ezen a környéken a „tesónk” lett, mert a Szívós igazából egy nagyon lepukkant, de olcsó, roma kocsma volt.

Egy hóvégi dolgozatírás előtt eléggé elmaradtunk a törzshelyünkön, mert egy „tesónknak” szülinapja volt, és nem sérthettük meg azzal, hogy nem isszuk le magunkat vele a sárga föld alá. 11-kor indultunk be az iskolába, az utolsó nagyboros, ráborult a nadrágomra, így a bortól, meg a kocsmától olyan igazi áporodott, putri szagom volt. Nem különben barátomnak, aki vigyorogva, világát nem tudva billegett mellettem. Nem nagyképűségből, de én még képben voltam azért valamennyire, kicsit aggódtam tanárunk reakciójától, ha meglát majd bennünket.

Minden simán ment.
Bementünk a szobájába, maximum az tűnhetett fel Pista bának, hogy sorstársam a szék mellé ült véletlen, de az igyekezett gyorsan korrigálni hibáját, nehogy azt higgyék már, hogy részeg!

Megkaptuk a kérdéseket, az oszlatott enyves festésnek a munkafolyamatát kellett leírni, és a természetes földfestéket, azok összetevőit felsorolni.
Egy nagy gyurmatáblán írtunk, egy kis lapra. Én tudtam az anyagot, elég gyorsan befejeztem, közben bökdöstem a néha be-be alvó társamat. Amikor fölébredt, írt veszett mód.

Egyszer csak nézem, hogy mit csinál ez meg?!.
Már tele volt írva a gyurmatábla – nem vette észre, hogy vége a lapnak!

Amikor adta be a dolgozatát, mondtam neki adja oda a táblát is, hogy értse tanárunk a mondatait. Nem fogta fel igazán, mit is mondtam, üveges tekintettel vigyorgott ki a világra. Szerintem Pista bá is röhögött magába, én biztos nevettem volna a helyében, de ahogy megkapta osztálytársam két lapját, pillanatnyi tétovázás nélkül hatalmas két egyest karcolt rá.

A kecskeméti tanuló éveim alatt, a Szívóst egyedül a szakmunkás vizsgánál hagytuk ki, volt is hiányérzetünk rendesen. De jó minősítésű szakmunkás passzust kaptunk, mert ugye,

ihat valaki rendesen, ha van „miből butulni”!