Bufurc bácsi meséi, 17. – A viharos szerelem

Egyúttal azt is megtudhatjuk, hogy mitől is volt olyan viharos András Róbert legutóbbi meséjében kezdődött szerelem.
Legyinthetnénk: fiatalság, bolondság – biztos csak vihar egy pohár vízben!
Meglehet. Csak épp nem víz, és nem egy pohár.

A viharos szerelem

Ma már nem várom a szilvesztert, nem számít annyira megkülönböztetett napnak a többitől. Ifjúkoromban azonban, mindig nagyon készültem rá, jó alkalom volt a mulatozásra, iszogatásra.

Huszonhat éves koromban életem nagy szerelmével készülődtünk a szilveszterre. Úgy terveztük, hogy otthon alapozgatjuk a hangulatot, és utána megindulunk tervezett cél nélkül, valahova a városba. Meg is kezdtük otthon az italozást, jó volt a kedvünk, az ünnepi alkalomhoz illően voltunk már öltözve. Én szövetgatyóban, világos, vasalt ingben, zakóban, barátnőm nagyon szexi ruhában.

Egyszer csak csörgött a vonalas telefon, és bejelentkezett a kedves mama, drágaságom anyukája, hogy ő mégiscsak lejönne hozzánk, és velünk töltené az estét. ”Huhú, de nagyon jó lesz! Ez volt minden vágyam mára! Én biztos nem ücsörgök itt vele ma este!” – mondtam én.

Szó szót követett, és össze is vesztünk párommal, pedig szegény nem tehetett róla. Mivel a mama volt a család feje, nem merte neki mondani, hogy mi kettesben szeretnénk lenni. Én, amikor veszekedtünk, a családját „klánnak” hívtam, anyukát meg „keresztanyának”. Tudom, nem szép dolog volt ez tőlem. Ma már másképp látom a dolgokat.
Abban az időben még jártam a szórakozóhelyeket rendszeresen, hétvégenként is mindig mentünk valahova, majd pont szilveszterkor punnyadozzak itthon?!

Meg is érkezett a drága nagyi, hozta a frissen sütött sajtos rúdjait, és mondta, hogy milyen jó is lesz majd rágcsálni tévénézés közben. Én gondoltam magamban elég cifrát, de nem mertem megszólalni, ellent mondani „keresztanyának”, a „klán” fejének, de elfordulva csajomnak vágtam a pofákat.
Szegény, nem érdemelte meg.

Azon gondolkoztam, milyen ürüggyel tudnék legalább kicsit lelépni a haverokhoz a kocsmába. És akkor mondja anyós, hogy ugorjak már el a szatócsboltba, az mindig nyitva van ilyenkor, és hozzak neki három doboz piros multit, mert elfogyott a cigije.

Nagyon megörültem, édesem mondja: „Siess ám haza!”
Megvettem a cigiket a boltban, és amikor jöttem kifele, összefutottam barátommal, akinek szilveszterkor van a szülinapja. Megköszöntöttem és meghívott egy italra a Vidámpark kocsmába.
Mondtam, hogy nagyon sietek, de egy ital belefér. Még korán, úgy hat óra lehetett.

A Vidámpark nagyon felkapott kocsma volt, mindenféle korosztály, réteg körében. Ment már javában a szilveszteri mulatozás, amikor bementünk. Köszönés mindenhonnan, ölelkezés, puszilkodás, ismerős volt minden ember. Barátom kérte az italokat, én a szokásos 1/1-es rumos kólámat ittam. A harmadik után kezdtem annyira nem aggódni az otthoniak nikotinéhsége miatt.

Telt múlt az idő, úgy tíz körül eszembe jutott, hogy haza kéne menni, jobb a békesség, ne kezdjük már haragban az új évet. Otthagytam az ünneplő haverokat, sétáltam az utcán, és csikorogva befékezett mellettem egy autó. Négy jó barátnő ugrált kia kocsiból, puszilgattak, és mondták, hogy nehogy már otthon gubbasszak szilveszter este, menjek velük a Guzsvánék éttermébe! Ott zártkörű van, de ők majd bevisznek. Engedtem a kérésnek, gondoltam éjfélre hazaérek koccintásra, akkor még nem lesz akkora a baj. Az étterembe már táncoltam is – erre csak két ezrelék alkoholszint után szoktam vetemedni.

Azért folyton eszemben volt, hogy otthon várnak, mondtam a csajoknak, hogy én mennék. Amúgy is, ha szerelmem megtudja kikkel voltam, még külön pipa lesz érte.

A lányok mentek Foktőre a Fekete Horgonyba, és mondták, előtte hazavisznek. El is indultunk, de még véletlenül se felénk kanyarodtak, így a Horgonyban kötöttem ki én is. „Nekem otthon végem lesz, mint a botnak” – gondoltam magamban, de sodort magával a hangulat.

Ahogy beértünk a motoros kocsmába, engem telibe lőttek egy üveg vörös meggypezsgővel. Világos ingemnek annyi lett. Az egyik csaj levetkőztetett, és a WC-ben kimosta az inget, amely teljesen foltos maradt, de azt elérte vele, hogy ing nélkül, zakóban „vakítsak”. Mondjuk a kutyát nem érdekelte itt, hogy én miben is vagyok, atomrészeg volt mindenki.

Nagyon igyekeztem felzárkózni a csapat állapotához, nem akartam szégyenben maradni. Egymás után ittam az italokat, már teljesen mindegy volt, hogy mit, csak üssön. Hamarosan utolértem a szintjüket, és félmeztelen táncoltam, ölelkeztem mindenkivel.
Részegen még jobban szerettem az embereket.

Az otthoniak már eszembe se jutottak, a cigiket mind elszívtuk.
Csak reggel nyolckor, amikor mentünk haza, akkor kezdtem el aggódni. A félelemtől, lelkiismeret-furdalástól ki is józanodtam.
Hiába mondtam a csajoknak, hogy ne a ház előtt álljanak meg, mégis házig vittek. A kocsiban bömbölt a zene, a lányok visítoztak.

Kiugrottam a kocsiból, felkészülve a sodrófára is, becsöngettem, mert a kulcsom itthon maradt.
Kijött szerelmem, üvöltve kérdi, mit akarok itt. Próbáltam átölelni, magyarázkodni, de kérlelhetetlen volt:

Takarodj oda, ahol eddig voltál! Ezekkel a ribancokkal szilvesztereztél helyettem?! Holnap vidd el innen a cuccaidat! Ha nem jössz, baszom ki az utcára őket! – mondta, kilökdösött a kapuból, és bezárkózott.
Iszonyatos lelkiismeret furdalással, lehajtott fővel, sétáltam a mamáékhoz a Dózsa György utcába, hogy ott majd kipihenem az éjszaka fáradalmait.
Drága mamikám, akit nagyon szerettem, reggelit készített nekem, begyújtott a szobámban, és megértően mondta, hogy feküdjek le, majd minden rendbe jön. Reménykedtem, hogy anyámék nem állítanak be aznap.