Bufurc Bácsi meséi – Tánciskolában, avagy Bufurc a botlábú ifjú

A tánciskolai megpróbáltatásairól szóló visszaemlékezéseit András Róbert, alias Bufurc bácsi az itt következő meséjében írta meg nekünk, fogadják szeretettel!

Bufurc, a botlábú ifjú

Harmadikos gimnazista koromban két tánciskolába is jelentkeztem, egy néptáncos tehetségeket kutató csoportba, és később Béla jó hírű modern tánc tanfolyamára.

Nagyon lelkesen mentem az első néptáncórára az iskola dísztermébe.
A tanár úr nagyon jó hangulatot teremtett, végig röhögtük az órát, ahogy kifigurázta a kamasz srácokat az esetlen mozgásuk miatt.

Én valahogy szimpatikus lehettem neki, mert végig dicsért, hogy milyen szép szál legény vagyok, és egyenes a járásom, jó a testtartásom. Mondta: „jó pincér lenne belőled!”
Ki is húztam magam, idétlen büszke vigyorral a fejemen a többiek előtt.

Tulajdonképpen nem kellett mást csinálnunk ezen az órán, csak körbe-körbe járni, miközben a néptánctanár figyelte a mozgásunkat. Rajtam kívül szinte mindenkin élcelődött, hogy: „Vedd ki a medicinlabdát a hónod alól”, vagy „Kókuszdiók vannak a lábaid között, hogy nem tudod összerakni őket?”, és „Úgy vonszolod magad, mint egy sebesült német katona.” Tetszettek ezek a vicces beszólások, főleg, hogy nem az én rovásomra történtek.

Boldogan mentem haza az első óra után, és mondtam otthon anyukámnak, hogy néptáncos leszek. Láttam, kicsit kételkedik bennem, mondta is, hogy „remélem is, hogy nem apádra ütöttél.”
De másnap már büszkén újságolta Kukac Teta néninek, hogy lehet, hogy szerepelni fogok a folklóron…

Vártam nagyon a második órát.
Ám ott bebizonyosodott, hogy sok éves tapasztalat ide, vagy oda, még a tapasztalt tánctanár sem tévedhetetlen.

Megszólalt a csárdás, a szépséges Sinkó Kata volt a párom – erre az egyetlen dologra emlékszem, ami jó volt a második órában – Kata nagyon jól táncolt, de én még őt is össze tudtam zavarni, suta, esetlen kamaszos mozgásommal. Én lettem a középpontban, a táncoktató most már persze nem kímélt a többiek számára vicces megjegyzéseitől. Azok dőltek a nevetéstől, abba is hagyták a táncot, és minket néztek.

Én olyan zavarba jöttem, hogy a tanár úr instrukcióit se halottam, és egyre vörösebb fejjel, össze-vissza rángattam, tapostam szegény Katát, aki hiába próbált segíteni. Fél óra szenvedés után, hatalmas megkönnyebbülésemre az oktató leállította a zenét, és közölte, hogy teljesen reménytelen esett vagyok, és ha barátnőt szeretnék, vagy meg akarok valaha majd nősülni, akkor nyilvános helyen meg ne próbáljak táncolni! Esetleg otthon a magam örömére lötyöghetek.

Népi táncos karrierem anyám nagy csalódására itt véget is ért.
Önérzetem romokban hevert.

Ugyebár, az idő minden sebet begyógyít, és a kamasz hamar felejt, az első tánckarrierem kudarcát gyorsan kiheverve – ha a néptánc nem ment, majd a modern táncban jeleskedem alapon –, két hónap múlva jelentkeztem Tatár Béla tánciskolájába.
A színhely szintén a díszterem volt. A tanár és a partner változott.

Szerencsémre Farkas Ildi jó barátom volt, és táncolni is tudott. Itt már – rutinosan – úgy mentem órákra, hogy előtte a kettes kocsmában jó pár kevertet legurítottam, hogy érezzem a ritmust, és oldjam kicsit a kamaszos gátlásaim.

A táncórán Béla tanár úr, mindig odament egy-egy párhoz, és hátulról segítette épp azt a fiút, akinek az aktuális tánc nem nagyon ment.

Büszkén mondhatom, hogy a 90 kilencvenperces órából 85 percet engem fogott hátulról, és rugdosta arra a lábaim, amerre épp lépni kell.
A fönnmaradó öt perc az a köszöntés ideje volt.

Talán a polkánál nem segített csak, mert ott ugra-bugráltam össze vissza, és nem is bírt nyomon követni. Ildi meg volt áldva velem, de végig nevette a táncórát. Otthon még korrepetált is. Talán ezért, de az is lehet, hogy azért, mert Tatár tanár úrral többször ittunk együtt a 2-es kocsmában, a táncvizsgán végül átmentem, de fájdalommal rá kellett jönnöm, hogy ritmusérzékem nem tartozik az anyai „örökségeim” közé.

Ez alól kivétel volt, hogy a bátyai, és a meszesi diszkókban az elfogyasztott alkohol mennyiségével – és az önkontrollom elvesztésével – egyenes arányban javult a ritmus érzékem is. Ilyenkor minden zenével megtaláltam az összhangot! Legalábbis én úgy éreztem.

Az oldal támogatója a Hufbau-Akker szaküzlet. További akciós termékekért ide kattints!