Kínok kínját élte át a koronavírus-fertőzésből felgyógyult géderlaki férfi – „Hívjunk mentőt, egy éjszakát már nem bírok ki itthon!”

Hogy mi volt előtte, közben, szerinte kiktől fertőződhetett meg, és most hogyan telnek a napjai, arról a még pár napig tartó kötelező házi karantén ideje alatt, telefonon számolt be portálunknak. Köszönjük, hogy a remélhetően sokak számára tanulságos történetét olvasóinkkal megosztja!

Indulás a Kanári szigetekre

„Huszonkét éve nem jártam a Kanári szigeteken, és aki üdült már ott, azt tudja, hogy a már tavasszal 25-30 fokos meleg, az Atlanti-óceán homokos partja, a magas hegyek, az afrikai partok közelsége miatt kivételes klíma, a mediterrán életforma, infrastruktúra nyomot hagy az emberben.

Két pesti barátommal még novemberben döntöttünk úgy, hogy befizetünk egy közös, egyhetes, apartmanos repülőútra. Amikor leszállt a gép a hét nagyobb és több kisebb szigetből álló Kanári szigeteknek nem a legnagyobb, de névadó szigetén, Gran Canarián, (Nagy Kanári-sziget) a fővárosban, Las Palmasban csak ámultam-bámultam, mekkorát fejlődött a világ ott is. Nincsenek már a szédítő mélységek mentén futó keskeny utak, mindenhol autópálya, autóút, a közlekedést alagutakkal tették gyorsabbá és biztonságosabbá. Volt miből, a 900 ezer lakosú sziget évente 3-3,2 millió turistát fogad.

A március eleji időpont ellenére rengeteg ember ült a teraszokon, napozott a parton, ha nem is tömve, de közel teltházzal működtek az éttermek. A mi szállásunk a sziget déli részén, Playa de Inglésen volt. Ez egy hamisítatlan, hangulatos spanyol kisváros, nyüzsgő éjszakai élettel, ahová a világ minden tájáról érkeznek emberek. Ez most komoly veszélyt jelentett az ott élőkre, és persze rám nézve is.

Rengeteg élmény ért bennünket, és bár minden ottani és magyarországi koronavírussal kapcsolatos hírre hegyeztük a fülünket, ez különösebben egészen március 14-én, szombat estig nem zavart bennünket, a szigeten nyoma sem volt aggodalomnak.
Akkor viszont egyszeriben arról szóltak a híradások, hogy öt igazoltan koronavírussal fertőződött beteg van a szigeten, 23 ennek gyanúja miatt van karanténban. Még aznap éjszaka kihirdették a királyi rendeletet, amely nagyban egyezik a később Magyarországon bevezetett, most is élő korlátozásokkal. Azonnal lezárták a strandokat, még a szállodákhoz tartozókat is. Bezártak a múzeumok, a turisztikai irodák, éttermek, kávézók, gyakorlatilag az összes vendéglátó- és szórakozóhely. Kivéve az élelmiszerüzletek, italárusok, alapvető termékeket és cikkeket árusító boltok, a gyógyszertárak, orvosi rendelők, drogériák. Korlátozott kijárási tilalom lépett életbe. Akit a rendőr, a kivezényelt katonaság megállított, számlával kellett igazolnia, hol járt. A helyzet elég baljóslatú volt, mert mindenkit felkértek, hogy mielőbb hagyja el a szigetet. Mi a 17-i járattal indultunk vissza, így addig még volt két napunk.

Kiktől kaphattunk koronavírus-fertőzést?

Már korábban összebarátkoztunk egy német társasággal, akik annyival jobb helyzetben voltak, hogy a rengeteg német turista miatt nekik saját, németnyelvű rádióadójuk is van.
Akkor már a fiam, a barátaim is arról számoltak be telefonon, hogy itthon is óvatosságra intenek, de akkor még még nem volt kijárási korlátozás, csak figyelemfelhívás, és elkezdték ellenőrizni a hazatérő utasokat.

Március 15-én, vasárnap úgy gondoltuk, ha már nem mehetünk sehova, meghívjuk német barátainkat egy teraszpartira, ugyanis az apartmanunkhoz hatalmas balkon tartozott.
Főztünk, italokkal készültünk. Ők öten Berlinből jöttek, egy munkahelyi kollektívát alkotnak. Jól éreztük magunkat, ettünk, ittuk a magyar pálinkát, de feltűnt, hogy a németek folyamatosan köhögnek.

Ahogy elmentek, mondtam a többieknek, hogy most azonnal fertőtlenítsünk le mindent, dobjuk ki a maradék ételt. Ne kísértsük a vírust, mert a gyakori köhögés akár a fertőzés tünete is lehet. Ráadásul valamennyien köhögtek, ami nem normális. Meg is történt, jól lefertőtlenítettünk, kitakarítottunk, készültünk a hazaútra.

Másnap megérkezett a busz, hogy kivigyen bennünket a repülőtérre, de akkor már egymástól távolabbra ültettek bennünket. A taxisok pedig egyszerre csak egy utast szállítottak.
Természetesen folyamatosan beszéltem a családdal, barátokkal. Megállapodtunk, hogy a biztonság érdekében a fiam kiköltözik a házból, ha hazamegyek, legyek csak egyedül, míg a két hét lappangási idő letelik. A barátaim is így tettek. Mivel későn érkeztünk a Liszt Ferenc repülőtérre, abban maradtunk, hogy egy napot még közösen Pesten töltünk, ugyanis András barátom családja is elköltözött, hogy a következő két héten ő is legyen csak önkéntes karanténban. Pesten semmi bajunk nem volt, jól éreztük magunkat. Közös reggeli, ebéd, vacsora, de mindenki külön szobában aludt.

Másnap délelőtt indultam a Népstadion buszmegállóba. A buszon összesen négyen voltunk, távol egymástól. Hartára érve már csak egyedül üldögéltem hátul, ott szállt fel egy asszony.
Dunapatajon már ott volt a fiam által Géderlakról áthozott kocsim, amibe beültem, és haza hajtottam. A munkahelyi vezetőmet még a buszról hívtam. Bejelentettem, hogy két hétig otthon maradnék a járványveszély miatt. Meg azért is, mert azt hallottam, hogy a munkatársaim se vennék jónéven, ha azonnal munkába állnék. A főnök üdvözölte az ötletet, ahogy mondta, erre kérni is akart.

Géderlakra érve láttam meg a polgármestert és az atyát, akikkel néhány üdvözlő, szívélyes szót váltottam, majd hazamentem. Otthon minden ruhámat kimostam, a hazahozott használati tárgyakat letöröltem. Az ellátásomról a fiam és az egyik barátom gondoskodott. Bejöttek a kapun, letették, amit hoztak, én meg kimentem érte. Ez önkéntes házi karantén volt, akkor erre még nem kötelezték hatósági úton a külföldről hazautazókat.

Jelentkeznek a koronavírus-tünetek

Március 19-én, csütörtökönmegmetszettem a szőlőt a kertben, főztem magamnak, de akkor már egyre inkább étvágytalan, gyenge voltam. Levest küldött a nászasszonyom, de abból már egy kanállal nem tudtam enni.
Eleinte soha nem tapasztalt ízületi fájdalmaim voltak, majd egyre jobban fájt a hátam, a végtagjaim. A nagyfokú étvágytalanság egyre gyakoribb, egyre kimerítőbb száraz köhögéssel párosult. Az orromból nem folyt semmi, de a torkom éjszaka annyira kiszáradt, hogy kínomban újjal belenyúltam a zsírba, és a torkom azzal kenegettem belülről. A következő hét kedden, szerdán már alig kaptam levegőt. Légszomj gyötört, mígnem úgy hajnali 4 felé sikerült elaludnom, egészen 9-óráiig.

Csütörtökön délelőtt folytatódott a száraz köhögés és a légszomj, a hasizmom, a rekeszizmom még erősebben fájt a sok köhögéstől. A fiam és a család folyamatosan érdeklődött, hogy vagyok, mígnem csütörtökön délután már azt mondtam: hívjuk a mentőt, egy éjszakát már nem fogok kibírni itthon!
Természetesen telefonon a háziorvost is értesítettem az állapotomról. Ő is azt mondta, nincs más hátra, mint mentőt hívni.

A mentőautó Kecskemétről csütörtökön éjfél körül ért a géderlaki házamhoz. A mentősök a híradókban látható speciális védőruhában voltak, és amit szeretnék kiemelni, nagyon empatikusak, figyelmesek, emberségesek voltak. Kérdezgették, hogy kell-e oxigénmaszk, de mondtam, hogy nem, kibírom Kiskunhalasig, csak beszélnem ne kelljen, mert a légszomj miatt az nagyon nehezemre esik. Péntekre virradóra, hajnali 1 órakor értünk a kiskunhalasi kórházba.

Járványkórház, Kiskunhalas

Március 27-én, hajnalban értünk a kiskunhalasi kórházba, ahol mintát vettek az orromból, torkomból. Vérvétel után injekciót, gyógyszereket kaptam, és az egyszemélyes intenzív szobában felkerült az oxigénmaszk.

Lehet, hogy csak én gondolom így, de ahogy erős fájdalmak mellett, egészen a hányás határáig erőltetett a köhögés, én még ráerősítettem, felöklendeztem valamit. Azt mondtam magamban, ki kell, hogy gyere vírus! Ez még jó néhányszor, szinte a teljes elgyengülésig megismétlődött, de persze bizonyosan a beültetett kanülön keresztül kapott gyógyszerek, infúzió hatására, ha lassan is, de jobban lettem.

Lassú javulás

Azt nem győzöm hangsúlyozni, hogy ami jót csak el lehet mondani, az mind illik a gyógyításomban, ellátásomban résztvevő halasi orvosokra, nővérekre, akik minden percben a hivatásuk magaslatán álltak.
Annyira be voltak öltözve, hogy azt sem tudtam, hogy valójában kik foglalkoznak velem. Mindenesetre

azt a törődést, gondoskodást, kedves szavakat életem végéig nem felejtem el! Hálás vagyok, köszönöm nekik, hogy nem csak gyógyítottak, hanem szóval is tartották bennem a lelket. Az Isten áldja meg őket!” Aki nincs benne, annak nehéz elképzelni, ilyen állapotban milyen érzés egyedül egy szobában, minden külvilágot érintő információ nélkül lenni. Amint a második, harmadik kórházi napon jobban lettem, már rövid időre tudtam beszélni a családdal, barátokkal, a polgármesterrel, Gyurival. Jöttek az SMS-ek is a sok barátomtól, például: „tarts ki, sokan imádkozunk érted, hogy haza gyere”, vagy, hogy „erős vagy, lelkileg veled vagyunk, várunk haza.” Ez is erősítette a kitartásom, reményt és lelki erőt adott.

Mint mondtam, csütörtökön kerültem be, de szombaton már csökkent a köhögésem. Várnapra már egészen jól voltam, és az étvágyam is kezdett visszatérni. Ez a nap azért is fordulópont, mert onnantól egyre kevesebbet köhögtem.
Természetesen újra meg újra vért, orr- és torok mintát vettek, de akkorra már a testhőmérsékletem is visszaállt a korábbi 37-37,5 fokról 36 fok körülire.
Az orvosok gyakran megvizsgáltak, mígnem április 1-jén, szerdán és a rákövetkező napon már visszatért a jó közérzetem, egyáltalán nem kellett oxigénmaszk. Lélegeztető gépre előtte sem volt szükségem.

A folyamatos gyógyszerezésre figyelés mellett egyedüli elfoglaltságom az volt, hogy olvasgattam a bibliámat, amit hirtelenjében még Géderlakon vettem magamhoz.
Összességében egy hét telt el intenzív kezelés mellett, míg a tüdő és egyéb fájdalmaim megszűntek, és a levett mintáim is negatívak lettek.
Az utolsó mintavétel eredménye és egy alapos, nagy kivizsgálás után mondta az orvosom, hogy most már kijelenthetjük: felépültem. Hazamehetek, de még 14 napig otthon kell maradnom, házi karanténban, hogy mindenki nyugodt lehessen.

Újra itthon!

Itthon vagyok, ellátásomról a család gondoskodik. Minden csak befelé jön. Amit hoznak, behozzák az udvarba, én meg kimegyek érte. Még öt-hat nap, és lejár a házi karantén, de egyelőre maradok a házban, sétálgatok a kertben. Aztán ha tartósan minden rendben lesz velem, elkezdem élni a mindennapi, persze másokhoz hasonlóan nem a régi, megszokott életem.

Mindenki kérdezgeti, mi lett a másik két barátommal, akik közül az egyik 50, a másik 68 éves. Sajnos mindkettőjük vírustesztje pozitív lett, de ők szerencsésebbek nálam. Nem volt szükségük intenzív ápolásra, mindketten a kötelező házi karanténban gyógyultak fel. Most már róluk is kimondhatjuk, a második vírustesztjük is negatív.

Tanulságot nem vonnék le, de mindenki gondolja át, és úgy vigyázzon magára, hogy akar–e annak a tudatában, kínok kínja között az intenzív osztályon feküdni, hogy a koronavírus ellen nincs gyógyszer, a betegeket jelenleg csak a tüneteik ellátásával és enyhítésével lehet kezelni.” – mondta a koronavírus-fertőzésből felépült 62 éves géderlaki férfi.