Talán még sohasem kezdtünk ennyire „haloványan” az utóbbi száz évben az újkori nyári olimpiai játékok történetében, mint 2024-ben Párizsban, amikor már „félidőben” csupán két ezüsttel és egy bronzéremmel álltunk a nemzetek rangsorában a huszonnyolcadik helyen, amely messze elmarad a megszokottaktól. Atlantában is fanyalogtunk a kezdésre, pedig ott hét aranyat, négy ezüstöt és tíz bronzérmet szereztünk. Akkor az éremtáblázaton, de a nemzetek pontversenyében is Magyarország az első tízben végzett, pedig kis nemzet létünkre, sportban mindig is erősek voltunk. Ezúttal elpattant valami a csapatgépezetben.
Elment volna mellettünk a világ sportja? Vagy korábban túlteljesítettük a penzumot? Tény az, hogy augusztus 1-én reggel nyolc óráig két ezüst és egy bronzérmet szereztünk, ám korábban, ilyenkor időarányosan már lényegesen jobban álltunk, akár a szöuli vagy a barceloniai ötkarikás játékokat nézzük, de hol van ez már a szöuli vagy a barceloniai tizenegy aranyérmünkhöz képest?
Mint már említettük, a magyar sportolók rajtja Párizsban nem sikerült valami jól – sőt, még az első sikereinket szállító úszóink is igencsak „fuldokoltak” az első versenynapok után. Ám jó magyar szokás szerint a „nép” azonnal rájuk húzta a vizes lepedőt. Szidták őket, edzőiket, a sportvezetést, a kormányt, az egész rendszert.
De csak remélni tudjuk, hogy pár nap múltán az „ezerfejű cézár” már megemeli a kalapját, sőt, örömittasan lengeti is azt. Igaz, ma már nincs Norbink, Egérkénk, Kokónk, Tomikánk vagy Ritácskánk. Pedig legalább három nagy csalódásra vártunk gyógyírt eddig. Igaz, hátra vannak még a kajakosok, a birkózók, az atléták, a kéziseink. Sajnos igen kevés örömünk volt a megszokottakhoz képest!
Bízunk benne, hogy a játékok végére azért sportolóink kárpótolnak bennünket és felcsendül majd a mindig „hidegbőrrel” együttjáró Himnusz. A sok kritikát ért sportolóinkra majd az vesse az első követ, aki nem hiszi el, hogy mindannyian inuk szakadtáig dolgoztak a felkészülés során, a gyötrő edzőtáborozások alatt, azt pedig elvitatni sem lehet, hogy valamennyien tudásuk legjavát igyekeztek adni a megmérettetések során.
Vannak győztesek és helyezettek, de igazán vesztesek nincsenek, csak a hozzá nem értők értékrendszerében lehetnek, akik sohasem sportoltak, akik elképzelni sem tudják, hogy mennyi lemondás szükségeltetik ahhoz, hogy a mázsás súlyok, vagy a tornaszerek engedelmeskedjenek, vagy éppen a szánk íze szerint pattogjon az a fránya labda.
Az olimpiai bajnoki cím, a győzelem ugyanis többet ér minden toborzónál, mozgósító ereje pénzzel nem mérhető – hiszen nem csupán zsoldosokat küld egy ország zászlói alá, hanem hosszú évekre meghatározhatja egy sportág, az egész magyar sport, de némi túlzással azt is mondhatjuk, egy nemzet jövőjét. Ezért is hajtottak a mieink mindig is kettőzött erővel a küzdelmek során, no meg ők is ismerik legszebb nemzeti dalunk üzenetértékét: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.”