Afrikai nomád gasztronómia magyaros gulyással, parázson sült kenyérrel

Ám hogy ezt a hírnevét nem csak Magyarország és Európa határain belül, például a spanyol királyi család erdélyi vadászatain, mint az uralkodó által felkért vezető szakács vívta ki, arról másoktól hallottam.

Azoktól a vadászoktól, akik Tanzániában kanalazhatták a Blaskó féle magyaros gnúgulyást, bivalypörköltet. Ha magyar szót hall, a magyar főzéstudományba általa betanított naszáj nyomkövető és a szakács azóta is ezekkel az ételekkel kedveskedik a vendégeknek.

A vadászkalandokkal induló beszélgetést eleinte azért volt nehéz mederben tartani, mert Jánosban a vadász-szakács kettősségből, szenvedélyből adódóan érthetően keveredtek a mint mondta, életre szóló élmények.

Társaim rutinos afrikai vadászként azért választották a szafarira talán legalkalmasabb július végi, augusztus eleji időpontot, mert a nagy afrikai állatvándorlás ilyenkor indul meg. Az egyedülállóan gazdag gnú, zebra, antilop, bivaly állomány és mindenféle más állatok százai, ezrei indulnak el ilyenkor a zöldellő új legelők felé.

A horizontba vesző végtelen szavanna látványa, Afrika hangulata, illata, az izgalmakban gazdag, mondjuk ki, fárasztó, hajnaltól estig tartó vadászatok hamar magával ragadják az embert, de azért az étkekről, ízekről ott sem feledkeztem meg.

Egy afrikai tanyán szállásoltak el bennünket, ellátásunkról, kiszolgálásunkról egy 35 év körüli szakács és egy naszáj nyomkereső gondoskodott. Az ottani afrikai, tanzániai ételek ízesek, a higiéniával sincs különösebb probléma, de ami az ételek sorából igazán emlékezetes, az a naszáj nyomkereső által főzött rizses gnúpacal, aminek főzésébe engem is beavatott.

A gazdag vadászélmények mellett a három hét változatos étrendje is alkalmat adott arra, hogy bepillantást nyerjek a tanzániai nomád gasztronómiába, és a minden nap széles jó étvággyal fogyasztott, parázson sült ottani kenyér elkészítésébe.

Vendéglátóink a vadászatokon elejtett impalából, gnúból, bivalyból készült ételekkel láttak el bennünket. Nagyon sok ételt kipróbáltunk, a szárított bivalyhústól a rizses vadhúsokig, és így utólag is szinte valamennyire jó érzéssel emlékszem.

Ínyenc társaság lévén, vittem magammal magyar pirospaprikát, és sikerült is a szakácsunkat megtanítani a magyaros gulyásleves, pörkölt, rizseshús, és nem utolsó sorban a bivalybélszínből készült beefsteak, tatár beefsteak elkészítésére.

Emberünk nagy szorgalommal és egyre nagyobb tehetséggel sajátította el a feladatot, végül a bivaly hátszín, mint különleges csemege elkészítésével egyöntetűen kivívta az európaiakból és afrikaiakból álló, naponta 8-10 fős asztaltársaság elismerését. Szárnyalt is a boldogságtól, mert egy szakácsot ettől nagyobb elismerés Afrikában sem érhet.

A tanzániai nomád gasztronómiai felé én is nagy érdeklődéssel fordultam, mert igazából ott tanultam meg, hogy a magyar pásztoremberekhez hasonlóan Afrikában is lehet villany- és gáztűzhely nélkül, szabad tűzön vagy agyagból készített tűzhelyen, parázson kitűnő, ízvilágukban utánozhatatlan ételeket készíteni.

Minden hasonlat, összegzés sántít, de annyit leszögezhetünk, legyenek azok patások vagy szárnyasok, a fűszerezést, az elkészítés módját tekintve a hazánkban és az Afrikában honos vadak főzésében, sütésében nincs nagy különbség.

Ott is a bélszínből és a hátszínből készített ételek a legfinomabbak, azokból bármilyen finomság készülhet. Süthetjük natúr módon, roston. Nincs pácolás, csak fűszerezzük a húst az itthonról vitt, vagy ott rendelkezésre álló vad fűszerkeverékkel. Sózzuk, borsozzuk, és máris süthetjük, de ezek a húsok a pástétomokhoz is kitűnőek.

Számomra az afrikai nomád gasztronómiainak az is nagy tanulsága: legyünk bárhol a világban, tűz mellett, jó ételek és italok elfogyasztása közben születnek, vagy mélyednek el a gyakran életre szóló barátságok.

Barátommal a hazafelé vezető repülőúton volt miről beszélnünk; vadászélményeinkről, gasztronómiáról, az afrikai vendégszeretetről. Ezúton is köszönöm neki, hogy megannyi élmény után a 60. születésnapomat ég és föld között tölthettem.