Hétfőn izgalmas reggel virradt az aznap az Eperföldi Általános Iskolában tartott Dúlné Tanács Bernadett Fizika Emlékverseny résztvevőire, de az iskola tanulóira is, hiszen tíz órától az máig egyetlen magyar űrhajós, Farkas Bertalan tartott diavetítéssel egybekötött, érdekfeszítő előadást az űrhajózásról, benne a saját élményeiről, tapasztalatairól. Ez a helyzet egyáltalán nem új számára, derült ki az előadás előtt adott villáminterjújából, amint az is, hogy aki egyszer járt az űrben, visszavágyik oda. A titkosszolgálatok munkáját nem érzékelte, nem is érdekelte, Kalocsán szolgált orosz vadászgépekről pedig nem tud, sőt biztos benne, hogy csak helikopterek voltak itt.
Az első és máig egyetlen űrhajós tíz órától az Eperföldi Általános Iskola diákjai és az aznap tartott Dúlné Tanács Bernadett Fizika Emlékverseny teljes mezőnye előtt tartott diavetítéssel és DVD filmvetítéssel egybekötött előadást az űrkutatásról, saját űrrepüléséről, a fölkészülésről, az odafönt általa folytatott kutatásról és feladatokról.
Az előadást személyes ismeretség révén sikerült tető alá hozni – tudtuk meg az iskola igazgatójától Korsósné András Mariannától, aki hozzátette, e nélkül biztosan nem sikerülhetett volna megszervezni a látogatást. A tornateremben, mintegy 360 diák és az összes pedagógus, valamint néhány szülő és nagyszülő előtt tartott előadás keretében az űrhajós bemutatott néhány még általa megőrzött űremléktárgyat is, bár ezek nagy részét, köztük szkafanderét az Országos Közlekedési Múzeumnak adta.
Az előadás előtt a helyi sajtó képviselőinek módjuk nyílt néhány kérdést intézni az asztronautához, aki annak ellenére ma is „egy egész ország Farkas Bercije”, hogy már jóval túl van a hatodik ikszen.
Nem először vagyok a városban, nagyon kedves barátaim vannak Kalocsán. Minden egyes esemény, ahová meghívnak, amin részt veszek, számomra mindig fontos, mindegyik különleges, tudniillik sohasem ugyanazokkal az emberekkel találkozom, akikkel valamikor régebben találkoztam. Óriási öröm, hogy eljönnek, szeretnének velem találkozni, és külön öröm, hogyha az egy általános iskola, mert az ifjúságé a jövő! – nyilatkozta az előadás előtt Farkas Bertalan, aki elmondása szerint rengeteg meghívást kapott az elmúlt évtizedekben, amelyeknek lehetőség szerint, szívesen eleget tett, az utóbbi időben egyre gyakrabban hívják határon túli, magyarlakta vidékekre is, és az érdeklődés nem lankad:
– Úgy gondolná az ember, hogy minél jobban eltávolodunk időben ettől az eseménytől, 1980. május 26-ától, annál jobban feledésbe merül. Ez nem így van. Most is nagyon sok meghívást kapok, szinte hétről hétre, sőt már a 2018-as év felnőtteknek szóló programokat is szervezik. Amikor gyerekek közt vagyok, annál csodálatosabb dolog nincs egy előadó számára, amikor csillognak a szemek, nyújtják a kezüket, túlkiabálják egymást, mindenki kérdezni akar. Ezek fantasztikus pillanatok, ezekre nem is lehet fölkészülni.
Amikor leszálltam a világűrből, még szkafanderben voltam, és faggattak az újságírók, televíziósok, azt mondtam, hogyha van igény arra, hogy mint első magyar űrhajóssal szeretnének találkozni velem, akkor természetesen igen. Eltelt harminchét év, és nincs másik magyar űrhajós. De van egy olyan fedélzeti műszer, a Pille, melyet én vittem először a világűrbe, és ennek a továbbfejlesztett változatai a mai napig fönn vannak. Ezt nem minden országban adódott így. Azt a műszert meg kellett tervezni, elkészíteni, továbbfejleszteni, följuttatni, és hogy ma is ott vannak, erre én nagyon büszke vagyok!
Az űrhajós elmondta: rengeteget van külföldön, tavaly két hetet Svédországban volt, Malmőtől kezdve Göteborgon keresztül Stockholmig kellett előadásokat tartania, ami óriási élmény volt számára. Emellett Mongóliában és más országokban is járt.
– Európát az ember szinte saját magáénak tekinti, az egy dolog, de jó elmenni egy másik kontinensre, és ott is más űrhajósokkal találkozunk, folyamatos a kapcsolattartás azokkal a kollégákkal, akikkel éppen együtt kezdtük, vagy az óta már megjárták a világűrt, azokkal szakmai és családi kapcsolat is létezik, teljesen mindegy, hogy Amerikába, Japánba vagy Kínába megy az ember. Ahol űrhajósok vannak, ott nyilván szabad az út, ahol nincsenek, ott az űrhajósok nagyon előkelő helyzetbe kerülnek.
Mindenki kíváncsi, mikor fogalmazódhatott meg a gondolat Farkas Bertalanban, hogy űrhajós akar lenni. A válasz:
– Á, soha! Még pilóta sem akartam lenni! Egy dolog, mi akarsz lenni, aztán úgy alakul az életed, hogy közelebb kerülsz valamihez, én a repüléshez. Megtetszett, megszerettem, mindenemet érte adtam, hogy hajrá, legyek vadászpilóta! Az egy nagyon-nagyon szép foglalkozás. A vadászpilótákat mindenhol a világon kiválogatják. Nem úgy van a vadászpilóta szereposztás, hogy fölnyújtom a kis kezem, hogy vadászpilóta szeretnék lenni, ez így sajnos nem működik. Ha már a vadászpilóták közül keresték az űrhajósokat, egy kiválogatott csapatból kiválogatottként eljutni a legmagasabb szintre, az egy nagyon jó dolog.
– Megpillantotta Gyulaházát, a szülőfaluját fölülről?
– Gyulaházát nem lehet fölülről megfigyelni. Magyarországot fölülről gyönyörűen lehet látni, és az ember tudja, hogy annak az északkeleti részében ott van Gyulaháza. Tehát nyilván nem láttam, de…
– Mégis milyen érzés fölülről látni, vagy nem látni a tízmillió magyart mint pici hangyákat, egyszerre? Le lehet ezt írni? Van egyáltalán valami különleges érzés, vagy egyáltalán semmi?
– Semmi, az biztos nem. Fönn kell lenni, és fölülről látni a 93 négyzetkilométert, a tízmillió embert, meg a többit. A hétmilliárdot, mindent.
– Van valamiféle honvágy az űr után? Vágyik vissza a világűrbe?
– Akartam még egyszer repülni, sajnos nem sikerült.
– Ez ma is fájó hiány?
– Nem azt mondom, hogy másodszor nem repültem, itt a világvége és kész, de abban biztos vagyok, hogy aki egyszer eljut a világűrbe ebben a nagy összevisszaságban, az újból szeretne odakerülni. De meg kell elégedni azzal, hogy nekem legalább egyszer sikerült! Ötszázhatvanan vagyunk a több mint hétmilliárd emberből, akik eddig repültek. Én vagyok a kilencvennegyedik a világon. Az első százban benne lenni, gondolom az nem egy annyira rossz dolog.
– Hány viccet tud saját magáról?
– Sokat, de nem én találom ki őket.
– A legjobb melyik?
– Mindegyik nagyon jó. Emberek találták ki őket.
– Mégis Mondana egyet?
– Viccet mesélni jöttem ide, vagy az ifjúsággal találkozni?
– Akkor térjünk komolyabb kérdésre! Józan paraszti ésszel végiggondolva, akkoriban itt a szocialista blokkban, de máshol is, ahhoz, hogy valaki űrhajós legyen, nyilvánvalóan nagyon erős szűrőkön kellett átesni biztonsági szempontból. Bizonyára több állam titkosszolgálata ellenőrizte, keresztbe-kasul átvilágították. Aki biztosan tudja, hogy ez megtörténik vele, az hogy éli ezt meg, miket tapasztal? Érzékelte, vagy nem? Keresték esetleg konkrét ajánlattal is különböző szolgálatok?
– Hát, ilyen jellegű dolgokkal most találkozom az elmúlt harminchét év alatt először. Ezt soha senki nem kérdezte. Soha engem nem is érdekelt. Én annyit tudok ezzel kapcsolatban mondani, hogy a világűr az egy adott dolog. Ott a fizika törvényszerűségei működnek. Az, hogy a politika dönt nagyon sok mindenben, azzal egyetértek. Volt egy szovjet kormány, amely fölajánlotta az akkori szocialista országoknak, hogy ők is följuttathatnak űrhajósokat az űrbe. Ez egy politikai döntés volt.
Utána már nem fontos, hogy Amerikából repül valaki a világűrbe, vagy Bajkonurból, Kazahsztánból. Van rakétád, biztonságosan föl tudod-e juttatni, vagy nem, ez volt a kérdés. És az oroszok a hatvanas-hetvenes években olyan rakétarendszert tudtak kitalálni, amely ma 2017-ben is viszik az űrhajósokat, az oroszok mellett az amerikait, a japánt, a németet, a franciát, a kínaiakon kívül mindenkit, akkor miről szól a történet?!
Nyilván a titkosszolgálatok leellenőriztek. Én személy szerint eleve vadászpilóta voltam, és a vadászpilóták is már egy válogatott csapat, így volt egy bizalom felém. Amikor űrhajósokat válogatták, akkor én már nem foglalkoztam ezzel, eszembe sem jutott, de nem is érdekelt.
– Kalocsán voltak orosz repülősök, vadászpilóták…
– Soha.
– Azt akartam kérdezni, hogy barátság vagy bármiféle kapcsolat volt Önök között?
– Kalocsán soha nem voltak vadászpilóták, csak helikopteresek voltak.
– Én úgy tudtam azért hosszabbították meg a kifutópályát is, és lett holtversenyben a második leghosszabb pálya országszerte. Sokan látták fölszállni őket, amikor elmentek.
– Gyulaháza fölött is láttak vadászgépeket röpködni. Ez biztos, hogy nem igaz, most álljunk le vitatkozni?!
Erre azonban már nem is kerülhetett sor, mert ránk nyitottak, hogy nincs tovább haladék, muszáj megkezdeni az így is bő tíz percet késett előadást.
Mi azonban utánajárunk ennek a kérdésnek, és ha legközelebb erre jár Farkas Bertalan, elmondjuk neki, mire jutottunk!