Ámon István Kalocsán kezdte kisiskolás éveit, sok emlék ideköti. Azokban az években a nagyszüleinél lakott a Főutcán, majdnem szemben iskolájával, a „Lányiskolával”, azaz a mai Belvárosi Általános Iskolával. Akkoriban abban a házban három kisebb lakás volt kialakítva, ezek közül egyikben élt a kalocsai kisdiák – egyébként ismert kalocsai család sarja – a nagyszüleivel. Az épület ma – kibővítve – a Pilvax Hotel otthona. Hosszú évtizedek után újra e házban szállt meg a paprikafesztiválra minden évben hazalátogató egykori lakója.
Riportalanyom, Ámon István a Pilvax Hotel teaszán üldögélt a Paprikafesztivál előestéjén, amikor fölkerestük őt, hírét véve, hogy már gyermekként is e ház lakója volt. Beszélgetőtársam egy kis családtörténeti bevezetővel kezdte a beszélgetésünket, a múlt század első felétől indítva a történetet.
– Régebben a város egyik legmódosabb családja volt a Tatáról ideszármazott Ámon család. A Városháza épületében volt a Hangya Szövetkezet boltja, a későbbi „Önki” helyén. Az ötvenes évek elején nagyapám ott volt üzletvezető, mígnem egyik éjszaka megállt szüleim Béka presszótól néhány portával túl lévő háza előtt a lefüggönyzött, fekete Csajka, két lódenkabátos úriember bement a házba, és azt mondta, hogy Ámon úr, veheti a kalapot meg a kabátot, és viszontlátásra, a pénztárgép kulcsát pedig nem kell magával vinnie! Így egyik napról a másikra elszegényedtek a nagyszüleim. Nagyapám, régi kereskedőcsalád sarjaként nem hitte el, hogy ez bekövetkezhet, így tartalékot sem képzett – ismertette a család sorfordulásának történetét Ámon István.
– Ettől kezdve nagyapámék ott laktak ahol épp találtak valami helyet. Több más lakás közt egy ideig a Nagytemplommal szemben, a későbbi Hotel Kalocsa épületében is laktak. Közben apám mint a város egyik gazdag családjának a sarja tizenévesen hipp-hopp egy bányában találta magát mint vájártanuló. Ennek aztán számos előnye is volt, például ott tanult meg klarinétozni, tizennyolc évesen pedig már a mai porcelánfestő manufaktúra épületében lévő bálteremben zenélt rendszeresen tánczenekarával. Osztályidegenként a továbbtanulás lehetősége nem nyílt meg előtte, ezért a lakáshoz jutás reményében katonazenésznek állt. Katonaként pedig mindig odatelepült, ahová vezényelték, Tapolcára, Lentibe, Nagykanizsára, de a nagyszüleim továbbra is itt éltek, Kalocsán. Időközben, a hatvanas évek közepe táján ideköltöztek ebbe a házba, az itt kialakított három lakás egyikébe, itt is laktak halálukig – jutottunk el végre a ma a Pilvax Hotelnek otthont adó, nagy múltú műemléképülethez, majd azt is elmondta, hogyan lett ő is az épület lakója.
– Az én történetem ott kapcsolódott be, hogy mivel a szüleimnek sokszor nőtlen tiszti szállón kellett lakniuk, ahol nincs épp ideális hely egy gyerek számára, így, mivel már addig is itt töltöttem a nyaraimat, fölvetődött, hogy mi lenne, ha nem csak a nyári szünetben három hétre laknék itt, hanem itt is járnék iskolába és itt is laknék, nagyanyámnál. Így történt, hogy 1968-ban a kalocsai „Lányiskolában” lettem első osztályos tanuló.
Visszatérés a gyermekkor helyszínére
– Én ezt a házat úgy tartom számon, mint életem egyik legfontosabb, legmeghatározóbb helyszínét. Ha úgy tetszik, itt, a Szent István király út 21. szám alatt kezdődött az öntudatra ébredésem. Amikor megtudtam, hogy ebből a házból szálloda lesz, nem volt kérdés, hogy a Paprikafesztivál idején itt fogok megszállni. A fesztiválra úgyis minden évben hazalátogatok. Ha Kalocsára jövök, egyébként is mindig szentimentálissá, gyermekivé válok, a mai nap pedig, hogy ebben a házban alhatok, egy ujjongás nekem, bár az az épületszárny, ahol a szobám van, akkor még nem is létezett – mondta Ámon István, majd fölidézte az egykori épületet és lakóit.
– Ahol ténylegesen gyerekeskedtem, ott most a konyha van. Az udvarról nyíló első lakásban egy özvegyasszony, Márta néni lakott, akinek a portája mindig tele volt muskátlival, és itt az udvaron is mindig ültetett valami virágot. Emlékszem, sokszor ki is fociztam őket, aztán meg kikaptam. Hiába a gyerekkor ezzel jár. A következő lakás a Kereki családé volt, tőlük mindig kaptunk befőttet – emlékezett vissza riportalanyunk, aki hálával telt szavakkal beszélt nagyszüleiről, főleg nagymamájáról, Greif Jolánról.
A harmadik ajtó volt a nagyszüleimé. Most, 55 éves fejjel sokat gondolok arra, hogy hol is tanultam meg kanasztázni, römizni, sakkozni, ki mesélt nekem Grimm meséket az ágyban? Ez volt az a ház, és aki ezeket tette mind az én nagyanyám volt, mert a szüleim nem értek rá, mivel robotoltak az éhenhalásért. Anyám egy kötödében készítette a katonai kesztyűk belső részét, apám meg díszszemléken, koszorúzásokon, katonai parádékon klarinétozott bagóért, azért, hogy Tapolcán egy egyszoba-konyhás lakásban élhessünk.
Ehelyett én itt voltam a nagyanyámnál, aki egy úri nő volt, zongorázni tanított, verset írtunk együtt, nagy kártya partikat játszottunk, sőt, megtanított kalocsait hímezni is, így nagykanizsaiként mind a mai napig tudok kalocsait varrni, és én nem is tudtam akkor, hogy ez mekkora nagy dolog. Erre még mindig nagyon meleg szívvel gondolok vissza. Ha Kalocsára jövök, én mindig haza jövök, pedig’69. óta Nagykanizsán élek.
Pemetefű gyógycukorka
Az elmondottakhoz riporterként magam is tudtam érdekes adalékkal szolgálni: Egyrészt az elmondottakból kiderült számomra, hogy a riportalany édesapja és az én édesapám egyidejűleg laktak a Szentháromságtéri, később szállodaként működött épület egy-egy lakásában, még gyermekfejjel. Ráadásul majdnem egyidősek, barátok voltak. Milyen kicsi a világ! – szokták mondani. De még mókásabban alakult az a történet, amit a magam emlékei közül osztottam meg riportalanyommal.
1975 szeptemberében lettem első osztályos, és az év decemberének közepéig még a Főutcán laktunk, így gyakran ballagtam el hazafelé menet ez a ház előtt. Egy meleg, napfényes őszi napon észrevettem, hogy a „berkenyefák” [valójában nyugati ostorfák] alatti füves területen tengernyi gombvirág virított. Megálltam, hogy szedjek belőle egy kis csokrocskával. Emlékszem, izgultam amiatt, hogy az ott lakók nem haragszanak-e meg rám, ha meglátják, hogy „lopom” a gombvirágjukat. Erre ki is nyílt az ablak, és egy ősz hajú néni hajolt ki rajta könyöklőpárnája fölött. Picit megszeppenve vártam, mi fog történni, mire ő köszöntött, megkérdezte, hogy hívnak, majd megkínált – és e mondatomat, hiszik vagy sem, riportalanyom fejezte be:
PEMETEFŰ GYÓGYCUKORKÁVAL!
Valóban azzal. Néhányat kaptam útravalónak is, azt Diolen Moby márkájú iskolaköpenyem jobb zsebébe rejtve vittem haza. Ámon István erre elmondta, hogy nagymamájánál mindig volt egy csomag pemetefű gyógycukorka. Szeretett az ablakon át a könyöklőpárnán kikönyökölve nézelődni, sokszor egész délutánokat üldögélt úgy, és minden arra járónak pemetefű gyógycukorkát osztogatott.
Köztük nekem is.
Tényleg kicsi a világ!