Nem kell feltétlenül azonnal szexelni a mozi vécéjében a Szólíts a neveden megtekintése után, de kedvünk kerekedhet hozzá. Egyébként egy számos Oscar-díjra jelölt, minden értelemben gyönyörű filmről van szó.
Nem vagyok meleg, de a Szólíts a neveden megtekintése után nem kellett volna sokat győzködni, hogy lefeküdjek a film férfi hőseivel. Először is tehát azért érdemes megnézni a filmet, mert két gyönyörű ember, Timothée Chalamet és Armie Hammer játszik benne, méghozzá csodaszép észak-olasz környezetben. Ha ez egy divatvideó vagy két modell showreelje lenne, azt is örömmel megnézném, igaz, azt nem jelölték volna a legjobb film Oscar-díjára.
A Szólíts a neveden azonban nemcsak a szexi főszereplőkről szól, hanem általában véve az esztétikumról, a szépség fogalmáról. Arról, hogy érdemes-e a szépség tanulmányozása és az érzékiség megtapasztalása érdekében bevállalni azokat a lelki sebeket, amelyeket teljesen biztosan begyűjtünk, mire alábbhagy az érzelmi intenzitás. A történet nagyon egyszerű: Oliver, az amerikai doktorandusz nyárra Észak-Olaszországba látogat, hogy egy ott élő archeológus professzor mentorálja őt a kutatásában. Attól tartok, Oliver doktorijából nem készülnek újabb fejezetek a filmben, mert a férfi munka helyett inkább gyümölcsöt eszik, nagyokat fürdik, utcabálokon bulizgat és elcsavarja a professzor fia, Elio fejét.
A Szólíts a neveden közegében minden az érzékiségnek rendelődik alá. A lombardiai táj – a forgatás nagyrészt Cremában zajlott – annyira bámulatos, hogy két barátom azonnal repülőjegyet vásárolt oda, miután megnézték a filmet. A legegyszerűbben elérhető ételek is olyanok, amelyeket Magyarországon csak rengeteg ügyeskedés, pénz és rutinos kulturálistőke-kihasználás révén szerezhetnek be az ilyesmire fogékony, egyszerre gazdag és nem elfoglalt emberek, mind az ötszázan. A történetben fontos szerep jut egy őszibaracknak, amellyel hasonló dolog történik, mint az amerikai pitével az azonos című filmben, de az a helyzet, hogy az a barack ezek után sem tűnik kevésbé finomnak.
Luca Guadagnino rendező nem először bizonyítja, hogy könnyedén teremti meg a felfokozott szenzualitás atmoszféráját. Második filmje, a meghökkentő magyar címet kapott Melissa P. – Minden este 100-szor, kefével óta érzékileg telített filmeket rendez, amelyek nyáron játszódnak, kutya melegben, amikor lekívánkozik rólunk a felső, és teljesen biztos, hogy a közelben van egy borostás szakács, egy volt szerető, vagy egy kihívó egyetemista lány, amikor hőseink megszabadulnak a ruháiktól. Persze a Szólíts a nevedenelőtt készített Szerelmes lettem és a Vakító napfényben is bonyolultabb filmek ennél, de a legtöbben szerintem a bujaságuk miatt emlékeznek rájuk.
Guadagnino tehát tökéletes alapanyagra lelt André Aciman tíz éve megjelent regényében, hogy még tisztábban és koncepciózusabban mutassa meg saját stílusát. Az ókori művészetről szóló eszmefuttatások és a főcím alatt sorjázó antik szobrok képei azonban nemcsak a szépség fogalmáról szólnak, hanem egyértelművé teszik, hogy archetipikus történetet látunk: a csábítás és az első szerelem nagy témáinak felelevenítését. Tulajdonképpen mindegy, hogy Elio egy férfiba szeret bele, a lényeg az, hogy milyen lépéseken keresztül kerül egyre közelebb Oliverhez, ő pedig hogyan vonzza magához ösztönösen vagy tudatosan Eliót. Egyébként mindketten heteroszexuálisak, Elio sajnos jól meg is szívatja a barátnőjét.
Elio és Oliver kapcsolatának viszont van egy olyan árnyalata, amiről egyáltalán nem beszélnek a filmben: Elio 17 éves. Igaz, hogy koraérett, intelligens és szexuálisan aktív fiú, de akkor is kiskorú. Meghatóan harmonikus a kapcsolata a szüleivel, az apjával van is egy nagy beszélgetése, ahol megtárgyalják az Oliverrel való kapcsolat szépségeit és fájdalmát, de arra nem utalnak, hogy Oliver egy gyerekkel kezdett ki. Ebből a szempontból a film ízlésessége, szépsége is problematikusnak tűnhet, mert félő, hogy romantikusként mutat be egy ilyen egyenlőtlen kapcsolatot.
De nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez a hiány vagy probléma zavart a filmben. Valójában sorsszerűnek láttam Elio és Oliver szerelmét, olyan kapcsolatnak, amelynek bizonyos határokon belül, mondjuk egy felejthetetlen nyár erejéig létre kellett jönnie. Persze nem a szerelmük eszménye, hanem egészen konkrétan Armie Hammer és Timothée Chalamet varázsoltak el. Hammert nem méltatnám külön, mert kedvenc filmes oldalamon, a Vulture-ön körülbelül kétszáz cikket írtak róla az elmúlt fél évben, úgyhogy az Armie Hammer-rajongóknak inkább ezt az összeállítást ajánlom: 20 hasonlat arról, milyen észbontó Armie Hammer hangja.
A film valódi főhősét, Eliót játszó Timothée Chalamet-ről pedig nyilvánvalóan nagyon sokat fogunk beszélni a következő években. Kisebb szerepekben eddig is lehetett látni őt, például a Homeland 2. évadában vagy a Csillagok közöttben, 2017-ben viszont berobbant az élvonalba: Oscarra jelölték a Szólíts a nevedenért, és fontos szerepet játszik a szintén Oscar-kedvenc Lady Birdben. Ráadásul már arról is olvasni, milyen tisztességesen kezeli, hogy szerepet kapott a zaklatási ügyek miatt éppen kicsit megvetett Woody Allentől. Guadagnino filmjében, azt hiszem, a sajátjához hasonló alkatot játszik, egy érzékeny és okos fiút, aki tudatosan tágítja a határait, és próbálja megélni a szabadságát. Öröm nézni minden percet, amit a vásznon tölt.
Ahogy Elio életében, úgy sajnos ebben a cikkben is mellékszerep jut csak a főhős barátnőjét alakító Esther Garrelnek, de ki kell emelni, hogy ő Louis Garrel húga, és ugyanolyan szép nőben, mint a bátyja férfiban, szóval végre a heteroszexuális férfiak is rajonghatnak egy Garrelért. Mégis van igazság a kortárs filmművészetben. Hasonlóképpen hálásak lehetünk azért, mert Elio apjaként Michael Stuhlbarg is feltűnik a filmben, hogy kicsit gyarló, de azért emberséges apukaként terelgesse fiát és a nézőt az érzések örvényében. Sajnos a sztahanovista Stulhbargot idén mellőzte az Akadémia, de hát ez kit érdekel, ő a következő ideális karakterszínész Stanley Tucci után, ráadásul még Stanley Tucci is dolgozik. Micsoda idők!
Végső soron a Szólíts a nevedent nem elsősorban a szépség természetéről szóló elmélkedések, a leheletfinoman kimunkált látvány vagy a színészek miatt kell megnézni, hanem mindezekért együtt: azért, mert Guadagnino a mozgóképet megint annak a valódi, nyers anyagnak mutatja, amilyennek ma már, a digitális filmkészítés korában ritkán látjuk. És amiatt is érdemes moziba menni érte, mert érzéki, testi élményt okoz. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy a megtekintés után azonnal essünk neki szerelmünknek, de mondjuk el tudom képzelni ezt a helyzetet.
Forrás: 24.hu
A Fókuszban Podcast legújabb adásában Tamás Donát szervezővel beszélgetünk a mai nappal induló, négynapos Pünkösdi Kupáról, amelyet idén 27. alkalommal szerveznek meg.
