Tűz, víz, varázslat – Szent Iván éjjele és a nyár varázslatos ünnepe

Szent Iván éjjele, június 23-ról 24-re virradó éjjel, a nyári napfordulóhoz kötődik, amikor az év leghosszabb nappalát követi a legrövidebb éjszaka. A keresztény hagyományban Keresztelő Szent János születésének napja, de gyökerei sokkal mélyebbre, pogány eredetű tűz- és termékenységünnepekig nyúlnak vissza.

A hiedelmek szerint ezen az éjszakán megnyílnak a titkok kapui: a fák beszélnek, a virágok varázserőt kapnak, a gyógynövények gyógyító hatása megsokszorozódik, a szerelmi jóslások pedig különösen hatékonyak. Az éj sötétjét tüzek fénye űzte el, amelyek körül énekeltek, táncoltak, és sok helyütt tüzet is ugrottak, hogy elűzzék a rosszat és megtisztuljanak a bajoktól.

A tűzugrás nemcsak bátorságpróba volt, hanem a szerelem próbatétele is: a jegyesek vagy párok kéz a kézben ugrottak át a lángokon – ha sikerült, hiedelem szerint örökké együtt maradnak.

Magyarországon is éltek a Szent Iván-éji hagyományok, főként a Dunántúlon és a déli országrészeken – így például Dusnokon, ahol egy 1894-es jégverés emlékére minden év június 24-én emléknapot tartanak, szentmisével és fáklyás csónakázással.

A tűz mellett a víz is fontos szerepet játszott az éjjeli szertartásokban – a két elem egyensúlya a termékenységet és az életet szimbolizálta. Sok helyen kút- vagy patakvízzel mosták meg arcukat a lányok, remélve, hogy szépek és egészségesek maradnak.

Ma már sok helyen fesztiválok, koncertek és közösségi események formájában éled újra a hagyomány: fáklyás felvonulások, táncházak, éjszakai fürdők, gyertyás tutajozás – de a lényeg változatlan marad: ünnepelni a fényt, a természetet és az élet körforgását.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Keresztény ünnepek eredete

Borítóképünk illusztráció (forrás: MTI/EPA)