Az ember, aki megmérte a lélek tömegét

Dr. Duncan MacDougall a Massachusetts állambeli Haverhill városka orvosa volt, ami a történet szempontjából nem igazán fontos, de nagyon viccesen hangzik magyarul. A doktor évekig kísérletezett azzal, hogy megmérje a lelket, és ezzel bizonyítékot találjon arra, hogy a lélek egy fizikailag megvizsgálható, megmérhető, és ebből fakadóan kétségtelenül létező dolog. Ez mai szemmel nézve nem hangzik túl tudományosan, de száz évvel ezelőtt a lélekre a tudósok nagy része úgy tekintett, mint most a sötét anyagra - ugyan nem sikerült még direktben megfigyelni, de elméletileg minden arra mutat, hogy léteznie kell.

Dr. MacDougall épített egy nagyon érzékeny mérleget, és hozzá egy olyan mérési metódust, ami az ember tömegének változását figyeli, és kiszűri belőle még az olyan apró, zavaró tényezőket is, mint az izzadás, vagy a lélegzetvétel. A teóriája az volt, hogy a halál pillanatában a lélek távozik a testből, tehát az ember tömege egy léleknyivel kevesebb lesz. 1907-ben sikerült neki tesztalanyokat is szerezni a kísérletéhez: egy öregek otthonában hat, TBC-ben szenvedő, végstádiumú beteget. A tuberkulózisnál aránylag könnyű meghatározni, mikor van már nagyon kevés hátra a betegnek, így amikor közeledett a vég, a jó doktor ágyastul felpakolta a haldoklókat a mérlegre, várt, és jegyzetelt.

És valóban, a halál beálltának pillanatában a mérleg által mutatott érték háromnegyed unciával, vagyis 21 grammal csökkent.

A hat halottból egynél. Két esetben semmilyen változást nem regisztrált, egynél minimális csökkenést mutatott a mérleg, ami gyorsan vissza is növekedett az eredeti értékre, kettőnél pedig folyamatos, lassú csökkenés látszott a halál beállta előtt és után is. Az adatok tehát nagyon kis mintán mutattak inkonzisztens eredményeket, valószínűleg a száz évvel ezelőtti mérési technika tökéletlensége miatt. Nem is beszélve arról, hogy a halál beálltát másodperces pontossággal meghatározni sem triviális, magának a halálnak a pontos orvosi definícióját is csak 1968-ban fektették le.

Dr. MacDougallt mindez nemigen zavarta, simán kivette a kísérletből azt az egyetlen esetet, ami alátámasztani látszott az elméletét, és bizonyítékként tekintett rá. Kontrollcsoportnak 15 kutyát használt - mivel nem talált végstádiumú betegeket, megmérgezte őket, és végigmérte a haláltusájukat. Itt nem tapasztalt tömegcsökkenést, amivel bizonyítottnak is látta, hogy az állatoknak nincs lelkük.

Eredményeiről 1907. márciusában beszámolt a New York Times, és a lap hasábjain hónapokig tartó vita alakult ki MacDougall, és az eredményeit támadó orvosok között; utóbbiak egyrészt a kísérlet körülményeit kritizálták, másrészt különféle alternatív magyarázatokkal szolgáltak a halállal járó tömegvesztésre. A médiában zajló adok-kapok nagy visszhangot vert a "felfedezésnek", amit a tudomány ugyan egyöntetűen elutasított, de lassan beszivárgott a populáris kultúrába, horrorsztorikban, regényekben, később filmekben bukkant fel. MacDougall négy évvel később azzal állt elő, hogy sikerült a testet elhagyó lelket lefényképeznie a halál pillanatában, ami "a csillagközi éterre" emlékeztető fényes foltként jelenik meg a haldokló feje körül a fotókon. Ezt már senki nem vette igazán komolyan.

Forrás: Index