Miért okoz feledékenységet egy ajtó?

A kutatók korábban azt gondolták, agyunk úgy működik, mint egy szekrény, sok fiókkal. Ha valamit megtapasztalunk, azt elraktározzuk az egyik fiókba. Amikor később szükségünk lesz rá, akkor visszamegyünk és kinyitjuk a fiókot. Szép metafora, de nem igaz.  Agyunk sokkal bonyolultabb és kifinomultabb ennél. Inkább egy fejlett számítógéphez hasonlít, amelyben egyszerre több bonyolult feladat fut. Egy 2011-es tanulmány felfedezte, hogy az ajtónyitási hatás  éppen annak az eredménye, hogy egyszerre több agyi "program" végrehajtása zajlik.

Az inidianai University of Notre Dame kutatóinak egy 2011-es kísérletében az önkéntesek egy videojátékban szobáról szobára jártak és különböző tárgyakat szedtek össze, majd bizonyos időközönként le is kellett tenni a korábban felvett tárgyakat (vagyis emlékezni kellett arra, épp mi van a tárgylistában). Ahányszor a kísérlet résztvevői átléptek egy ajtót, egy tárgy bukkant fel előttük – ha olyan tárgyat mutattak nekik, amely a táskájukban volt, az Igen válaszra kellett kattintani, egyébként a Nemre. Néha a képek már az ajtóban megjelentek, néha a játékosok a szoba közepén jártak, amikor felbukkant a fotó.

A kutatók a virtuális játékot a valóságban is eljátszatták az önkéntesekkel, ugyanazokkal a feladatokkal. A már felvett tárgyakat eltakarták, így az önkéntesek nem tudták megnézni, mi van már náluk.

A kutatók azt tapasztalták, hogy egy ajtón áthaladva az emberek egyszerűen elfelejtették, mit csináltak korábban, és egyáltalán nem számított, mennyit kellett ehhez sétálni. Szobán belül még emlékeztek, milyen tárgy volt náluk, az ajtón átsétálva már sokkal kevésbé.

Az adatok azt sugallták, hogy az emlékezés több annál, hogy milyen erősen koncentrálunk és mennyire figyelünk. Úgy tűnik. az emlékezet bizonyos információkat csak addig tart meg, amíg szükségünk van rá, utána kukázza. Ha új szobába lépünk, agyunk azt feltételezi, hogy a magunk mögött hagyott szobáról szerzett információk már nem fontosak, törölhetők.

A kutatók szerint agyunk szituációs modelleket gyárt környezetünkre. Ezek a modellek elég bizonytalanok, mert agyunk bármikor újabb információt szerezhet környezetünkből, ha erre szüksége van. Amikor új szobába lépünk, új modellt gyártunk, és az kitörli a régit.

Ezek a szituációs modellek nem tartalmazzák azt, hogy mi mit csinálunk vagy mit szeretnénk csinálni éppen az adott helyen. Ezért ha belépünk egy szobába és teljesen új környezetben találjuk magunkat, új információt kell feldolgoznia agyunknak és mindez felülírja korábbi információinkat. Ezért nem emlékszünk dolgokra az ajtón átlépve.

Ráadásul az sem segít emlékezni, ha visszatérünk az előző szobába, mert ekkor megint egy új helyzetet teremtünk, hasonló bizonytalan tényezőkkel, mint néhány perccel korábban. Ezért van az, hogy ha visszamegyünk az előző szobába, fogalmunk sincs arról, hogy miért indultunk egyáltalán el onnan.

Hogy egy hétköznapibb példával éljünk: elindulunk reggel a gyerekkel az oviba, de visszamegyünk a játékmaciért. Tudjuk, hogy valószínűleg a gyerekszobában van, így oda indulunk, keresztül a lakáson. Agyunk közben nagyon sok mindenre gondol, arra, hogy el kell indulni, hogy beindítsuk az autót, hogy hol van a maci, hogy ki kell fizetni az ebédet. És akkor kinyitjuk a gyerekszoba ajtaját, elénk tárul az ágy, a pizsama, a kedvenc könyvek és játékok és máris elfelejtettük, hogy miért is vagyunk itt. Beágyazni? Cserepólóért? A kutatók szerint ilyenkor gondolati szintek között ugrálunk, és elveszik az eredeti cél.

Forrás: Index