Mire nem jó a klasszikus tűzőgép?!

Írásukban felvezetik, a tűzőgép ősét 1866-ban szabadalmaztatta az amerikai George McGill, de azután még 15-20 évig tökéletesítgette a vékony, T-alakú fémszalagokat megfelelő formába lapító mechanikus szerkezetet. 1868-ban még ketten (egy angol és egy amerikai feltaláló) jegyeztettek be szabadalmat hasonló tűzőgépre, majd jött 1877, amikor Henry R. Heyl kidolgozta a mai tűzőgépekben is használatos, vékony, négyszögletes kapcsokat alkalmazó módszert, amivel egyetlen kézmozdulattal lehet kapcsot rakni iratokba.

Felidézik, Henry R. Heyl tűzőgépében is ott volt már az üllőnek nevezett kis alkatrész, ami kapcsozáskor a felületébe vésett hornyok segítségével a megfelelő irányba kényszeríti a kapocs két szárát, stabilan összezárva azokat. Egy mozdulat csak, és kézzel fogható, lapozható irattá válnak a frissen kinyomtatott pdf lapjai.

Majd arra buzdítanak, nézzük meg jobban a kezünk ügyében lévő tűzőgép üllőjét, azaz a fém lapkát a szerkezet alsó szárán. Láthatjuk, hogy a sarkai felé van még két bemélyedés.

Ha megvizsgáljuk a tűzőgép alját, akkor észreveszünk egy lapos, rugós, fém gombot, amit ha benyomunk, az üllő 180 fokban elfordítható egy másik pozícióba (egyes ettől eltérő tűzőgéptípusoknál az üllő sínen csúsztatható).

Ha így használjuk a tűzőgépet, akkor a kapocs szárai nem egymás felé hajlítódnak, hanem épp ellenkezőleg, egymástól elfelé, mintegy kiegyenesítve a vékonyka fémdarabot.

Hogy mégis mire jó ez a második funkció? Ideiglenes rögzítésre, vagy más szóval fűzésre. Tehát csaknem minden irodai tűzőgépnek két funkciója van: tűzés és fűzés.

Ez utóbbit használva a benyomott kapcsok könnyen, némi piszkálás és hajlítgatás után kézzel is kiszedhetők, anélkül, hogy a körmünk beletörne a szárak kihajtogatásába, vagy kapocskiszedőt kellene használni.