Jahoda Sándor: Egy laza fonák

És mit tapasztal az olvasó? Például azt, hogy minden rafinált ál-gyerekeskedése mellett a mű – kemény. Kemény mondanivalójú, -üzenetű, de ítélkezés nélküli társadalomrajz, a mai magyar vidéki valóságról. És persze, nyugodtan vonatkoztathatjuk ezt az egész magyarországi valóságra is.

Gyermeknek lenni – úgy néz ki: horror. Szerencsére ők még naívak, nem tudnak róla. A művészek, az írók ugyan már kevésbé naívak, ám valamennyire gyermekek, mondhatjuk, hogy kissé visszamaradottak. „(…) most addig játszhatok, ameddig akarok és akár/ éjjelig is nézhetem a tévét, úgyhogy ez tisztára/ jupijéé!” (6.) Figyeljük meg, amikor a „főhős”-gyermek kottont talál, milyen körmönfont ártatlansággal írja le ezt Cserenkó: „lufikat találtam a konyhában, az asztalon, szép szí/ neseket, zacskókban voltak, és vizet engedtem belé-/ jük inkább, mert felfújni nem nagyon tudtam őket,/ mert mindegyik olyan kígyó alakúra sikerült, de anyunak nem tetszett ez” (28.)

A gyermek – vagyis az író Cserenkó – nem alakít ki álláspontot a vele és a környezetében zajló események közepette; csupán közli a tényeket. Ezek a tények pedig sokszor igencsak kiábrándítóak. Az anyja – mármint a narrátor gyermek anyja – egy… Szóval, az. Ráadásul sörrel-pezsgővel itatja óvodás fiát. A kétes gondoskodásról árulkodik a következő idézet – megint csak rejtve, egy banális mondatban: „nem szabad a napra menni, mert forróság van, / ebédkor lesz a legnagyobb, úgy mondja anya, akkor/ tetőzik/ nálunk nem volt ma ebéd, de biztos így is tetőzik” (87.)

Van valami kesernyés humora, hangulata a műnek. Amikor a szerző, úgyszólván teli rüszttel infantilliskodik. Azt érezzük, hogy örömét (is) lelte a mű alkotása közben: „a tilda dadus mérges, mert rátüsszentettem a zsíros/ kenyérre és meglátta, hogy a kicsi fika csillogott, / mire tilda dadus kiabálni kezdett, és én akkor el/ szöktem előle” (16.-17.)

A Tisztára jupijéé! érzelmeket generál az olvasóban. Az író: „(…) csendes megfigyelőként ezúttal egy kisfiú bőrébe bújva dokumentálja kifordult napjaink fonákságait.” – fogalmaz Vörös István, a hátsó borító szövegében.

Kicsit emlékeztet engem Dickens Copperfield Dávid c. híres regényének a technikájára; már abban az értelemben, hogy Dickens úgy „játszik” az idősíkokkal, hogy a regény elején – ugye – visszafelől írja le saját életét Dávid. Ezt pedig igen érdekesen oldja meg Dickens: egyszerre van a jelenben és a jövőből a múltba-visszaírásban. Mármint az elején, a gyermekkorban. Hiszen egyszerre reflektál az akkori gyermek, és a felnőtt David. Ettől olyan megkapó és mulatságos időnként, az eleje.

Nos, Cserenkó is talán hasonló módon alkotta meg a kisregényét. Ő átlényegül – persze nem gyermekkori önmagává – egy idegen, sőt fikciós kisfiúként, pontosabban -vá, és ez már szinte írói bravúr. Bár az ilyet, hogy úgy mondjam, illik is tudnia egy valamirevaló írónak.

Aki képes a beleélés művészetébe.

Nekem úgy tűnik, hogy Cserenkó Gábor is egy valamirevaló író, egy művész. 

Az alkotásban, mint mindenben, mindig a hogyan-ban van a titok, a rejtély. Az is már a rejtély maga, hogy miképpen születnek a műalkotások. „jupijéé, nagyon várom már a jelmezbált meg a mu- / latságot // ott táncolni is fogunk meg sütemények is lesznek // nálunk nincs olyan sosem, anya nem süt / néha vesz a sörivóban, de az nem olyan” (49.)

Nem tudhatjuk, milyen ötlet sarkallta Cserenkó Gábort a Tisztára jupijéé! megírására. Mindenesetre mi, akik elolvastuk, egy-két olyan nevetést, mosolyt tapasztalhatunk magunkon, amelyet azért szorongás, düh, és keserűség színez – Tisztára… mint az életben.

Jahoda Sándor