2021. 12. 01. szerda
Elza
: 367 Ft   : 323 Ft Benzin: 480 Ft/l   Dízel: 480 Ft/l   Írjon nekünk

Megható sorok gyermekek tollaiból a fogyatékosságról – Negyvenkét pályamű két korcsoportban a Nebuló pályázatán

2018. 11. 30., 10:48

A Fogyatékos Emberek Világnapja alkalmából hatodik alkalommal hirdetett szépirodalmi alkotópályázatot a Kalocsai Nebuló EGYMI. A pályázat eredményhirdető és díjátadó ünnepségét szerdán este tartották a színházban, ahol hat kiválasztott alkotást köztiszteletben álló személyek tolmácsolásában hallgathatott meg a közönség. A bemutatott írásokat cikkünk végén olvashatják!

A fogyatékos ember, elsősorban ember, és csak másodsorban fogyatékos– fogalmazta meg portálunk kérdésére Csupor Zsolt Jánosé intézményvezető, a Nebuló EGYMI idén hatodjára útjára indított irodalmi pályázatának legfontosabb üzenetét a november 28-án szerdán 17 órától a kalocsai színházban tartott ünnepélyes díjátadót követően.

Képgaléria megtekintése (16 db kép)

Forrás: KALOhírek

Az esemény idén is lehetőséget teremtett arra, hogy a felső tagozatos és középiskolás diákok tollából érkezett szépirodalmi alkotások közül kiválasztott hat művet nyilvánosság előtt is ismertessék, betekintést adjanak a pályázó gyerekek fogyatékossággal élő társaik iránti gondolatairól, érzelmeiről, a fogalmazásokon keresztül bemutassanak olyan valóságos vagy kitalált szituációkat, amelyek egy életre megváltoztatják a korosztály témával összefüggő hozzáállását.

Képgaléria megtekintése (16 db kép)
Benedek Viktória és a Nebuló EGYMI tanulói
Forrás: KALOhírek

A Kalocsai Nebuló EGYMI tanulói valamint Benedek Viktória műsorával színesített eredményhirdetésen a következő tanulók részesültek elismerésben:

Különdíjasok:

Répási Balázs (Nagyasszonyunk Katolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium, 5.B): Miben vagy te más, mint én?
Matos Sára (Szent István Gimnázium, 11.A): Lehetne, hogy szeress?
Berki Veronika (Bajai SZC Kossuth Zsuzsanna Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája, 12.B): A többi néma csend…

A pályázati hagyományokhoz híven a Nebuló EGYMI ez alkalommal is ismert személyeket kért fel a kiemelt irodalmi alkotások bemutatására.

Képgaléria megtekintése (16 db kép)
dr. Pata Ildikó
Forrás: KALOhírek

Elsőként Gyene Piroska, az ÉFOÉSZ elnöke olvasta fel Valkai Laura (Dávodi Forrás Általános Iskola, felkészítő: Kender Adrienn Brigitta) Keressük egymást! című alkotását, majd Lakatos Melinda alpolgármester tolmácsolásában hangzott el Matos Sára (Szent István Gimnázium, felkészítő: Farkasné Bekes Rita) Lehetne, hogy szeress? című munkája.
Harmadikként Fehérvári István, a Kalocsai Liszt Ferenc AMI intézményvezetője Pirisi Gréta (Szent István Gimnázium, felkészítő: Farkasné Bekes Rita) Lebegés című fogalmazását osztotta meg a hallgatósággal.
Répási Tamásné, a Kalocsai Rendőrkapitányság bűnmegelőzési főelőadója és referense Tőkés Szofi (Szent István Gimnázium, felkészítő: Bedőné Okner Ildikó) Wekerlén címmel leadott írását ismertette.
Farkas Dorina (Nagyasszonyunk Katolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium, felkészítő: Buresné András Szilvia) FÉNY címmel írt pályázatát dr. Pata Ildikó, a fajszi Pata József Gépipari Kft. tulajdonos ügyvezetője olvasta fel.

Képgaléria megtekintése (16 db kép)
Vörös István
Forrás: KALOhírek

A Klebelsberg Központ kiemelt díját – a központ elnökének gondolatait összefoglaló Bánné Szalai Anikó szakmai igazgatóhelyettes köszöntőjét követően – Markella Míra (Szent István Gimnázium, felkészítő: Bedő Lénárd): A szeretet mindent legyőz című írása nyerte el. A művet Vörös István, a Korona Rádió hírszerkesztő riportere tárta a nagyérdemű elé.

Valkai Laura: Keressük egymást!
Dávodi Forrás Általános Iskola, 7. osztály
Felkészítő pedagógus: Kender Adrienn Brigitta

Nem régen történt meg ez a csoda,
mikor osztályunk elutazott ,de nem akárhova.
Fejünkben gondolatok megannyi sora,
vajon miért megy osztályunk pont oda.

Ahogy körülnéztem, nem volt semmi rendkívüli,
körülöttem csak gyerek volt mindenki.
Kérdezheti így aztán bárki,
hogy erről, miért kell rímeket faragni.

Annyit mondok most, hogy ezek a gyerekek kicsit mások,
de utam során, ezt te is meglátod.
Számomra ez egy új világ,
elgondolkoztam, itt mi is vár rám.

Egyszer egy kislány fogta meg a kezemet,
mosolyogva mondta, hogy ő engem körbe vezet.
Először csak ott álltam és nem tudtam mit mondani,
láttam, hogy a többieket is kíséri valaki.

Csak mentem és hallgattam
a szívem kalapált gyorsan.
Körülöttem csak olyanok álltak,
kiket a valóságban még nem láttam.
Volt köztük vak, nagyothalló, mozgáskorlátozott, siket
de lelkemet egy Down kóros kislány fogta meg.
A szeretetet mi belőle árad,
lelkünkben ettől melegség támad.

Ők nem ismerik a rosszat, csak a jót keresik,
nagyon furcsa nekik, ha ezt nem lelik.
Szótárjukban nincs gyűlölet vagy harag
jó volt látni, hogy az élet nekik is oszt lapokat.

Sok embernek ezeket a belső értékeket még meg kell tanulni,
elleshetnénk tőlük, hogy hogyan kell szeretni.

Volt lehetőségem egy mozgáskorlátozott fiúval beszélgetni,
aki elmesélte, hogy nagyon jól tud zongorázni.
Versenyekre jár, s ekkor nevetve mondta,
kicsit hazudik, mert őt a széke gurítja.

Ekkor én csak néztem, és nem tudtam erre mit mondani,
de ő csak legyintett, és arra kért, ezen nem kell annyit rágódni.
Csak fogadjam el, hogy ők kicsit mások,
és ne akarjam megváltani a világot.

Sajnálni őket soha nem szabad,
mert sok sorstársuk, úgy sem érti azt.
Ha lehet segítsek nekik kibontakozni,
hogy az életben előbbre tudjanak jutni.
A nap végén egy csörgőlabda meccsen jártam,
melyet a vak gyerekek már nagyon vártak.
Barátaim úgy gondolták a nyerő csapatban vannak,
hisz vak ellenfeleikkel szemben ők mindent látnak.

Kegyetlen az élet kiderült nyomban,
mert szemeiket bekötözték, és  szívük megdobbant.

A küzdelem nagy volt, a győzelemnek annyi,
a vereséget el kellett fogadni.
Minden embernek ezeket az élményeket meg kellene élni,
hogy később gyermekeiknek tovább tudják adni.

Látogatásunk első perceiben, mikor szorongva álltam,
a rémületet az arcomon láttam.
De egy-két óra múlva rá kellett jönni,
hogy ők is mondhatják ránk, ezek a látogatók mások voltak, mint mi.

Megtanultam, hogy őket is nyitott szívvel kell elfogadni,
nem mindjárt véleményt formálni.
Ahhoz , hogy őket elfogadjuk, még sokat kell fejlődni,
de talán a világ meg tud ezzel birkózni.


***


Matos Sára: Lehetne, hogy szeress?
Kalocsai Szent István Gimnázium, 11.A
Felkészítő pedagógus: Farkasné Bekes Rita

Másképp látok, másképp hallok, másképp érzek,
De látom dacos arcod, hallom érces hangod, érzem rezdülésed, érzem.
Lehetne, hogy elfogadd másságom, s szeress érte?
Tudod…démonjaim néha előtörnek elmém mélyéből,
Lehetne, hogy elkezdjük az elejéről?
Nem kell tudnod, felejtsd el.
Ugyanolyan vagyok, mint te…ne hagyj itt, ne hagyj el!
Látok, hallok, érzek – kérlek
Nem vagyok kevesebb…elhiszed (már) végre?

Ne hagyj egyedül az ádáz hangokkal fejemben,
Félek,(hogy) elragadnak a végtelen sötétben.
A hang erős, nincs ami tompítja,
Ha te nekem nem vagy… Óh vajon mi volna az,
Mi e lármát elcsitítja?
Ments meg, óh ments meg tőlük kérlek,
Nélküled én mit sem érek.
De szívem attól ugyanúgy ver – Hát nem látod?
S tőled néha egy-egy ütemet kihágy – Vagy te ezt nem bánod?
Fény vagy nekem te...Igen! Mi beszivárog az ajtó alól
Sötét szobámban, mikor elragad Ő a karjaidból.
Hagyj el, de térj vissza, mikor újra sárgulnak a levelek.
Szívem téged visszavár, mert Nélküled én nem élhetek.
Hagyj el, de térj vissza és ments meg,
S én odaadom Neked mind a szeretetem.

Óh nem...hagyj el végleg ,lemondok én Rólad!
Vissza se nézz, hallani se akarok róla.
Félek, téged is megrontalak
Ne nézz vissza, fuss! – bár már egészen megszoktalak.

Őrizem az emléked,
S felidézem majd ha eljő az óra,
S te legyőzöd Őt, ki az elmém megbontója.

S ha majd beköszönt az ősz, és intelmem
Ellenére visszatérsz,
S a részemmé vált démonokkal
Farkasszemet nézni vélsz,
Én itt leszek, várok Rád,
S félőn fürkészem szemed világát.
Majd végül megkérdezem Tőled : öröm-e vagy gyász,
Lehetne, hogy szeress is vagy csak sajnálsz…?


***


Pirisi Gréta: Lebegés
Kalocsai Szent István Gimnázium, 11.A
Felkészítő pedagógus: Farkasné Bekes Rita

Egy pillanatig sem gondolkodtam. Belefeledkeztem az egyetlen igazi örömömbe. Úgy éreztem, mint ilyenkor mindig. Éreztem, hogy lebegek. Nem figyeltem a körülöttem zajló eseményekre, nem akartam tudni, hogy mi történik. Nem, ezt most nem ront… egy dühös alak jött felém kiabálva. Az erek kidagadtak Éva néni nyakán, és alig tudtam elvenni a kezeimet a billentyűkről, mielőtt a zongora fedele csapódott egy hatalmasat.
– Nem megmondtam, hogy nem akarom ezt a borzalmas lármát hallgatni hét óra után?– ripakodott rám az idős asszony, hogy még a nyála is kifröccsent. Ilyenkor úgy festett, mintha egy vérengző fenevad lenne. Nos, Éva néni a nevelőanyám volt.
Ha zongoráztam vacsoraidő után, általában így viselkedett velem és másnap nem adott reggelit, de néha jól meg is vert. De igazán nem bántam, hiszen nekem a zongorázás jelentette az életben maradást és azt az egy cseppnyi kis boldogságot is, ami az életemben volt. Már így is annyi fájdalmat kellett átélnem, hogy megtanultam elviselni. Nekem csak egy dolog maradt: a zongora. És ezért ki tudok bírni mindent. Akármit.

A nevem Balassa Hanna. Tízéves vagyok. Két hónappal korábban születtem meg, mint kellett volna. Édesanyám meghalt a szülésben. Miután világra jöttem, Asperger-szindrómát diagnosztizáltak nálam. Édesapám hároméves koromig anyámként gondoskodott rólam. A születésnapomon, amikor éppen a saját kezűleg készített almás tortáját hozta felém a „Boldog születésnap”-ot énekelve, hirtelen összeesett…– elcsukló hangon, a könnyeimet elnyelve folytattam –és nem kelt fel többé. Így kerültem ide, az árvaházba – suttogtam, és ekkor már rázkódtak vállaim.
–Értem Hanna, drága – mosolyogva nézett rám egy kedves, ötven év körüli néni. Haja fekete volt, száján élénkpiros rúzs. Kicsit furcsának találtam, de kedvessége miatt azonnal a szívembe zártam a hölgyet. Szeretetet a hét év alatt elvétve kaptam az árvaházban, egyedül Kati néni volt velem kedves, és ő zongorázni is megtanított. Kati néni viszont nyolcéves koromban meghalt Alzheimer-kórban. Még nem éltem egy évtizedet sem, de már elvesztettem a szüleimet és Kati nénit is.
– Szerintem te egy aranyos kislány vagy és szívesen lennék az új anyukád – mondta az asszony és biztatólag megsimogatta szőke hajamat.
–De persze csak ha te is beleegyezel – Óvatosan bólintottam – A nevem Éva néni.

Ez a jelenet volt az egyik legmeghatározóbb az életemben. Sokszor visszagondolok rá és ilyenkor nagyon dühös vagyok magamra. Hogy lehettem ilyen naiv és szeretetre éhező?
Éva néninek van egy fia, aki három évvel fiatalabb nálam. Arnold most 13 éves és borzasztóan utál engem, amiért ő tehetségtelen zongorista, én viszont jól bánok a hangszerrel. Ezt sosem mondták nekem, mióta Kati néni elhunyt, de érzem a különbséget Arnold és önmagam között. Hiába próbált órákat, valamiért sohasem azok a hangok szólaltak meg, amelyeknek kellett volna.
Emiatt Éva néni is neheztel rám. Igazából sosem kedvelt, de valamiért mégis befogadott. Lehet, csak sajnálatból. Viszont a zongoratudásom elmérgesítette a helyzetet, és azóta egyértelműen a család feketelistáján szerepelek. Pontosabban Éva és a fia számára vagyok ellenség, hiszen az asszonynak a férjéről nem lehet semmit sem tudni. Azt sem, hogy volt-e egyáltalán.

Ez alkalommal a nevelőanyám csak a reggelit vonta meg tőlem, így hát korábban elindultam az iskolába. Gyalog jártam minden reggel, mert ilyenkor volt időm gondolkodni és minimális szabadságot éreztem. A csípős téli hidegben és ködben ballagtam a gyűlölt épület felé. Az idő miatt még nem láttam, így reménykedtem benne, hogy talán egy éjszaka alatt valaki a földdel tette egyenlővé. De sajnos nem így történt. A gyomrom görcsbe rándult. Valahogy képtelen voltam jól érezni magamat az emberek között. Biztosan az Asperger miatt. És ezért is rekesztettek ki annyira a társaim. Egyszerűen más voltam, furcsa. Tudtam, hogy én nem vagyok kevesebb emiatt, és ezért sohasem neveztem magamat fogyatékosnak. Éppen elegen megtették ezt így is rajtam kívül az iskolában. Bántottak, mert nem érdekeltek a mindennapos dolgok, hogy ki milyen ruhát vett, hogy ki a legjobb műkörmös a városban. Bántottak, mert jól tanulok. Az emberi kapcsolatok terén viszont rettent ügyetlen voltam. Így egy idő után fel is hagytam a próbálkozással.
A társaim sokáig nem tudták, hogy elméletileg én szellemi fogyatékossággal születtem, hiszen nem volt annyira feltűnő. Sokan csak antiszociálisnak véltek. De aztán egy matekórán, amikor kiszámoltam fejben egy másodfokú egyenlet eredményét, a kedves tanárnő elszólta magát: „Hihetetlen, hogy te fogyatékos vagy és mégis ennyire vág az eszed.” Tudom, hogy ez egyfajta dicséret volt, de annyira fájt, hogy szinte éreztem, ahogy a kést megforgatják bennem. Fogyatékos. Ez lennék? Annyira degradáló kifejezés. Mintha kevesebb lennék. Ez az eset tízedik osztályban történt. Nem minden 16 éves álma, hogy így minősítsék az egész osztály előtt. Azóta ők is így neveznek. És ezért én elmondhatatlanul utálom az iskolát.
Nyilván szó sem lehetett arról, hogy a tizenegyediket tiszta lappal kezdjem egy másik helyi iskolában. Éva néni nem engedte. Persze, hiszen nem értett meg és egy cseppnyi könyörület sem szorult belé. Vagyis pont egy csepp: de azt elhasználta, amikor befogadott. Így hát azóta is rettegve járok be az ódon falak közé, hogy az adott napon milyen megpróbáltatást kell leküzdenem. És a szomorú, hogy néhány tanárom is, akiktől az elfogadást várnám, lekezelően viselkednek velem, ha esetleg nem tudok valamit. Nem kell a segítségük, de azért jó lenne, ha rám is emberként tekintenének és nem egy mindent tudó gépként. Mert én itt csak egy idegennek érzem magamat.
Szívesen jártam volna egy művészeti iskolába, hiszen ott megértik a magamfajta gyerekeket is. És talán ott még szívesen lennék a korombéliekkel is. Most a Zeneművészeti Egyetemre készülök, remélve, hogy ott majd jobb ember lehetek. Valaki, akit szeretnek és megbecsülnek. A zongorával szeretnék foglalkozni, és talán egy alapítványt is létrehozok majd az Asperger-szindrómás gyermekek számára, hogy őket már jobban elfogadják, mint engem.

2 évvel később:
Végre nem kell Éva néninél laknom. Hálás vagyok neki, hogy megmentett az árvaházból, de sajnos nála sem volt jobb a sorom. Legalább a zongoráján gyakorolhattam néha. És megérte az a sok szenvedés és lila-zöld foltok a testemen. Mert felvettek! A Zeneakadémia hallgatója vagyok. És kollégistája is egyben. A szobatársaim igazán kedvesek és elfogadók velem. Értékelik a művészetet és tudják, hogy egy igazi művésznek sok fájdalmat kell megélnie, ahhoz hogy sikeres legyen.
Az egyik nap a második emeleti zeneteremben gyakoroltam. Egy modern számot játszottam, a címe, magyarra fordítva: Bármi áron. Az egyik kedvencem volt. Éppen teljesen beleéltem magamat, amikor valaki halkan közeledett felém. Nem akart megzavarni és a zongorafedelet rácsapni a kezemre, mint Éva néni, így hát folytattam. Amikor teljesen átszellemülve abbahagytam, visszafogott tapsot hallottam.
– Ez igen!– vigyorogva szemlélt engem egy férfi, amikor megfordultam. – Igazán tehetséges vagy. Megkérdezhetem a neved?
– Balassa Hanna –próbáltam mosolyogni, mert már egész jól ment a kedvesség és a kommunikáció. Csak ekkor vettem észre a férfi elképesztően kék szemeit. Vidáman csillogtak. Végignézett rajtam, és én is óvatosan végignéztem rajta. Igazán helyes férfi volt, olyan 24 év körüli lehetett. Belopta magát a szívembe.
– Örvendek. Én Széphalmi András vagyok. Én is erre az egyetemre jártam. Ilyen növendékek miatt járok vissza, mint te. Elképesztő tehetség!– csapta össze a kezét, én pedig őszintén elnevettem magam. Nagyon rég kacagtam már ilyen jót. Megkedveltem Andrást.
Ezt követően András sokszor járt be hozzám, hogy hallgasson. Ő már nemzetközileg elismert csellóművész volt, mint később megtudtam. Néha együtt zenéltünk szabadidőnkben. Hihetetlenül jól éreztem magamat a társaságában. Mert ő elfogadott. Később az Akadémián kívül is elkezdtünk találkozni, közös koncerteket terveztünk és eközben egymásba szerettünk. Már elfelejtettem, milyen szeretni valakit, így rájöttem, mennyire hiányzott ez az életemből. Sosem kötődtem még ennyire valakihez.
Teltek-múltak a hónapok, majd az évek is. 23 éves koromban végeztem az egyetemen és végre bizonyítottam magamnak. Bebizonyítottam, hogy nem vagyok kevesebb, hogy én is ember vagyok és megérdemlem a figyelmet. A diplomaosztóra még Éva néni is eljött és talán még apró könnycseppek is csillogtak a szeme sarkában. De lehet, csak azért, mert Arnold még mindig nem tanult meg zongorázni.
A nagy esemény után elmentünk vacsorázni Andrással a kedvenc éttermünkbe, ahol mindig megengedték nekem, hogy játsszak a zongorán. Most is így tettem, amíg az ételre vártunk. Kicsattanva a boldogságtól a kedvenc zenémet játszottam. Amikor végeztem a darabbal, mindenki mosolyogva tapsolt, én pedig felálltam a zongoraszékről és ekkor vettem észre Andrást, aki mögöttem térdelt. Hirtelen a testem bizseregni kezdett, könnyek szöktek a szemembe, és patakként kezdtek folyni végig az arcomon. Csak egy esetlen bólintást tudtam válaszul adni András kérdésére, majd zsibbadt testemmel a nyakába ugrottam és zokogtam-zokogtam, ki tudja meddig. A boldogság elöntötte a testemet és nem is hallottam az éljenzést az étteremben saját szívem dobogásától.

Első házassági évfordulónk alkalmából egy koncertet szerveztünk. Igazán nagyszabásúra terveztük Budapest egyik legnagyobb csarnokában. A jegyek meglepően gyorsan keltek el, miután egy fővárosi újságíró készített velünk egy interjút, melyben az egész élettörténetem, az Asperger-szindróma és az egymásra találásunk volt a középpontban. Ezt a lapot igazán sokan olvasták, és a visszajelzések is igen pozitívak voltak. Sok szülő írt nekem személyes levelet, hogy ez inspirálta az ő gyermeküket is, aki valamilyen testi vagy szellemi fogyatékossággal él együtt. Ezek a levelek igazán meghatók voltak, és boldog voltam, amiért megérte a sok fájdalom az életemben. Hiszen ezzel másoknak adtam erőt. A jegyekből befolyó pénzösszeget pedig egy fogyatékos gyermekeket támogató alapítványnak ajánlottuk fel.

Eljött a nagy nap, március 5-e. Az ideges izgatottság átvette fölöttem az uralmat, így elfelejtettem András csellóját berakni a kocsiba. Ez akkor tudatosult bennem, amikor már odaértünk a főpróbára. Így a férjem kénytelen volt hazamenni érte, ami a március eleji jeges utakon elég sok időt vett igénybe. Egyre idegesebb lettem, hiszen András nem hívott és nem adott magáról életjelet, a koncertig pedig fél óra volt hátra. A nézőtér elkezdett megtelni. Idegesen tördeltem az ujjaimat és tudtam, hogy muszáj nélküle elkezdenem, majd megérkezik és becsatlakozik. Hiszen úgy is jól tudunk improvizálni.
Amikor kiléptem a zongorához, több mint hatezer szempár figyelt érdeklődve. Feltehetőleg a páromat keresték, így hamar elkezdtek suttogni, és az alapzaj nőni kezdett. Nagy levegőt vettem és elkezdtem zenélni. Hamar belefeledkezdtem és csodásan éreztem magam. A zene átjárta a testemet. Én magam voltam a zene, élvezettel adtam át magamat a zongorának. Érzelmeket szerettem volna közvetíteni a közönségnek, hiszen tudtam, ezek maradnak meg bennük, és nem az, amit játszom. Érzések vad, háborgó kavalkádját adtam át nekik. Büszke voltam magamra, amiért felülkerekedtem a sok bántáson és az előítéleteket semmibe véve én is normális életet élhettem. Hiszen nem vagyok fogyatékos. Ember vagyok, mint bárki más. Gondolatban felidéztem életem minden gyötrelmét és búcsút intettem nekik végleg. Annyira belemerültem a koncertbe, hogy nem érzékeltem az idő múlását, és semmi mást sem. Egy pillanatig sem gondolkodtam. Belefeledkeztem a zenébe. Úgy éreztem, mint ilyenkor mindig. Éreztem, hogy lebegek.
András viszont nem érkezett meg.


***


Tőkés Szofi: Wekerlén
Kalocsai Szent István Gimnázium, 9.A
Felkészítő pedagógus: Bedőné Okner Ildikó

Talán tíz éves lehettem, mikor a családdal a XIX. kerületbe költöztünk, nevezetesen Wekerlére. Akkoriban sokat változtattuk a lakhelyünket, de ez a hely különösen megfogott. Az még mindig rejtély, hogy az ott történtek, vagy inkább a kertvárosi építése miatt. Pesti fiúként egy békés, zajmentes falun vágytam lakni és igaz, Wekerle Kispest területéhez tartozott, mégis mindig olyan érzésem volt, mintha egy kis településre tévedtünk volna.

Különösen szerettem a Kós Károly térre járni. A tér tele volt fákkal, különböző növényekkel és olykor-olykor még mókusokat is látni lehetett. Nagyon élveztem az ott eltöltött időt. Annak idején az osztálytársaimmal jártam le a térre. Jó kiállású, határozott és nagyszájú gyerek voltam, ezért sok barátra szert is tettem.

Kis idő után egy új fiú is velünk jött. A neve Dezső volt. Alacsony, fekete haja jellemzően kócosan lapult a homlokára. Sápadt, vékony alkatú volt, világoskék szemekkel. Dezső egy szólt sem szólt. Sohasem. Csak kullogott utánunk, csöndben, szótlanul. Ez engem felettébb idegesített. Hogy lehet, hogy velünk tart mindig, végig nézi a menő dolgokat amiket csinálunk, de egy istenért sem száll be semmibe? Amióta ismertem, egy szót sem beszéltem vele, mégis mindig jött velünk mindenhova, mint egy kutya. Képtelen voltam elfogadni ezt a viselkedést. Csúfolni kezdtem.

Egyik nap fociztunk a téren. Dezső csak félreállt és nézett, mint szokott. Éppen nekem passzolták a labdát, de én megálltam és felvettem azt. Dühösen odamentem Dezsőhöz a labdával együtt.
– Miért nem szólsz egy szót sem? – emeltem fel rá a hangom és nekivágtam gyenge testének a labdát, ami tompán puffant rajta. Szemében látszott a rémület, de így sem szólt semmit. Nagyon ingerült lettem. Hogy lehet valaki egy ekkora nyápic?
– Talán néma vagy? – szinte már ordítottam vele – Hallasz te engem egyáltalán? – még mindig csöndben volt. Ekkor a pólójánál fogva felemeltem és egy heves mozdulattal ellöktem a földre. Ez könnyen ment, mert egy fejjel magasabb lehettem nála. Nagyot zuhant és kiesett a füle mögül valami. Nem tudtam mi volt az, de felvettem és éppen el akartam hajítani jó messzire, mikor hirtelen pár kétségbeesett artikulálatlan hangot kezdett el kinyögni:
– Keflehk negh dofd ehl! – suttogta. Meglepődtem. Egyrészt mert nem számítottam rá hogy ilyen magas hangja van, másrészt pedig azt hittem, hogy nem tud megszólalni egyáltalán. Ennek ellenére nem könyörültem rajta.
– Miért vagy ilyen beképzelt? Ha nem akarsz velünk barátkozni, akkor többet ne is gyere ide! – ezzel fogtam a kis készüléket, és beledobtam egy közeli halastóba. Mérgesen néztem rá, de nem tudtam pontosan megmagyarázni, hogy miért bántott ez engem ennyire.

Dezső ekkor sírva elsietett. A történtek után (csodálkozásomra), nem éreztem magam erősebbnek, sem daliásabbnak. Jó embernek pedig egyáltalán nem. Azt hittem idővel elmúlik majd ez a szörnyű, mérgező érzés. Ó, én naiv. Rosszul gondoltam.

A labda magányosan hevert előttem a földön. Gyorsan felkaptam, hogy folyathassuk a meccset ott, ahol abbahagytuk. De mikor megfordultam, a barátaim megvető tekinteteivel kellett szembe néznem. Szinte mindegyikőjük mereven, komoran bámult rám. Nem tudtam mire vélni. Éreztem, hogy rosszat tettem, de nem gondoltam akkoriban, hogy ez túl nagy baj lett volna. Így néztünk egymásra szótlanul, néhány lomha ütemben haladó percen keresztül, majd csoportba tömörültek és sustorogni kezdtek egymás között. Pár pillanat múlva már a legjobb barátomat, Levit láttam közeledni felém. Levi mindig is a szavak embere volt, gondoltam, hogy őt fogják küldeni. Lassan lépdelt felém és mikor elég közel került hozzám, beszélni kezdett:
– Bocsi Zsombor, de csalódtam benned. Azt hittem te nem vagy az a csúfolódós típus. Úgy döntöttünk ki kell, hogy rúgjunk a csoportunkból, nehogy akárki mást is bánts majd. Kérlek ne játssz egy ideig velünk ez után. – ezzel a vállamra tette kezét, egy hirtelen mozdulattal kikapta a labdát a kezemből és már ott is hagytak. Elmentek. Én pedig ott maradtam. Üres tekintettel bámultam utánuk. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Csak álltam ott, érezve az ősz hűvösre váltó fuvallatát a hátamon.

Villámcsapásra elöntött a bánat és a düh kesernyés elegye. Durcásan elindultam az ellenkező irányba. Egy ideig csak céltalanul ballagtam a színes növények között, felrúgva egy-két levélkupacot. A történtek óta már százszor megbántam az esetet, de még mindig nem tudtam elfogadni Dezsőt. A gondolataim már annyira hangosak lettek, hogy alig hallottam a külső világot. Ekkor kezdtem el hisztérikusan sírni. Leültem a földre és csak bőgtem. Keserűen, hangosan, krokodilkönnyekkel. Lelkifurdalásom volt, de már semmit sem tudtam helyre hozni.

Pár perc sírás után hallani kezdtem egy szipogásra hajazó hangot. A kis halastó felől érkezett. Azonnal tudtam, hogy ki volt az. Hezitálás nélkül hozzá siettem, még a könnyeket sem töröltem le az arcomról, hadd lássa csak, hogy én is pont ugyan olyan gyenge vagyok, mint ő. Ha nem gyengébb.
Azt hittem, gyorsan meghallja majd a közeledtemet, de nem tette. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy már végképp nem hall semmit. Miattam.

Mikor odaértem hozzá, lassan a vállára tettem a kezem, hogy annyira ne ijedjen meg. Összerándult és hátranézett. Mikor rájött, hogy ki vagyok, hihetetlenül megrémült és még több könny potyogott ki a szeméből. Nem tudtam, hogy hogyan kéne megnyugtatnom ezért csak egy mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, több-kevesebb sikerrel. Ő is látta az arcomon a sírás nyomait, ezért kicsit megnyugodott. Ez után leültem mellé és ketten bámultuk tovább a halastavat szótlanul. Pár perc múlva felém fordult és furcsa kézjeleket kezdett el nekem mutogatni. Nem tudtam mire vélni és egyáltalán nem értettem belőle semmit, de láttam rajta, hogy kétségbeesetten próbálkozik velem megértetni magát. Csak bámultam rá, még jobban megsajnálva Dezsőt. Ekkor hangosan kezdtem el neki magyarázni, mindenhogyan tudatni vele a bocsánatkérésemet, de csak megrázta a vékony fejét, jelezve, hogy nem érti. Ekkor mindketten zokogni kezdtünk. Egyszerűen utáltam, hogy nem tudunk beszélni egymással, semmiféle módon.

Pár pillanat múlva eszembe is jutott, hogy mit kell tennem. Hirtelen feláltam, és elkezdtem levetni a felsőmet és a nadrágomat, majd a cipőmet. Arrébb dobtam őket, és Dezsőre néztem. Elállt a sírása, és csak kérdőn tekintett rám, nem értve mit akarok csinálni. Az elhatározottságtól fűtve, a halastó felé vettem az irányt. Tudtam, hogy ha kicsit is helyre akarom ezt hozni, meg kell találnom a fura kis kacatot, amit mindig a fülében hordott.

Lassan beletettem a lábamat a vízbe. Nagyon hideg volt, de vezekelnem kellett a tetteimért. Gyorsan megmártóztam a tóban és keresni kezdtem. A víz alá buktam. Az ott eltöltött másodpercek óráknak tűntek a jéghideg vízben. Hideg volt és néma. Biztos ilyen lehetett Dezső élete is. Végül megláttam egy csillogó tárgyat és gyorsan a felszínre hoztam. Kijöttem a tóból, és Dezső megörült. Tudtam, hogy ez az a tárgy, ami a hallásához kell. Örült neki, habár tudta, hogy már nem fog működni. Ekkor olyan hálásan nézett rám, mint még soha senki más. A tekintete beleégett a szemembe. A könnyei felszáradtak, és mosoly derült az arcára. Megint kézjeleket mutatott, de ezúttal tudtam mit akar mondani: Köszönöm! Végre én is mosolyogtam és artikuláltan kértem tőle újra bocsánatot. Megértette, és egy könnyed legyintés és mosoly társaságában le it tudta, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna aznap vele. Felém nyújtotta a kisujját és én is felé az enyémet. Kisujjat ráztunk, ekkor pedig előtört mindkettőnkből a nevetés.

Habár az őszi szellő egyre hűvösebben fújt, én pedig vacogtam, mégis egy meleg érzés árasztott el, ami egy pillanatra felülmúlt minden hideget. Ekkor jöttem rá, hogy Dezsőnek milyen magányosan teltek az évei. Hogy a kedvesség és megértés nem kerül semmibe. Igaz, fele annyija sem volt mint nekem, mégis ugyan olyan tisztán, őszintén volt képes mosolyogni, mint én. Fele annyija sem volt mint nekem, mégis sokkal bölcsebb volt, mint én. Fele annyija sem volt mint nekem, mégis kétszer annyit ért, mint akárki más.


***


Farkas Dorina: FÉNY
Nagyasszonyunk Katolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium,8.A
Felkészítő pedagógus: Buresné András Szilvia

Édesanyámmal és édesapámmal éltem egyedüli gyerekként, annak minden önzőségével. Anyám sikeres egyetemi tanár és tervezőmérnök volt. Apám híres ügyvéd, saját irodával, gazdag ügyfélkörrel. Mindkettőjük szegény családból származott, és mintha el akarták volna felejteni a gyerekkorukat, ezért az életük a pénzről, és az azt megszerző hajszáról szólt. Szüleim, hogy ne nyúzzam őket, leggyakrabban inkább vettek valamit, csak hagyjam őket dolgozni. Nyaralni minden évben eljutottunk, természetesen az éppen aktuális legdivatosabb, és lehetőleg a legdrágább helyre a világon. Családi, baráti körünk is javarészt hasonszőrű emberekből állt. Nagymamámat imádtam, ő olyan jószívű, kedves, szerény teremtés volt, de 10 éves koromban meghalt. Ő mondogatta nekem gyakran a Kis hercegből ismert mondást: „Jól csak a szívével lát az ember.”

Egy neves magániskolába írattak a szüleim, ahova csupa hozzám hasonló gazdag gyerek járt. Nem is kerestem más gyerekek társaságát. A házunk a város legszebb környékén állt. A sarkon volt egy nagy játszótér, ahová többnyire lejártunk.

Egy átlagos őszi napon suli után szokásunkhoz híven a játszótérre mentünk. Játszottunk Balázs, Ági, Ákos, és én, ahogy általában szoktunk. Egyszer csak egy édesanya jelent meg a kislányával. Nem ismertük őket. Nem tudtuk mire vélni, mi úgy gondoltuk, a játszótér csak a miénk. Megvető pillantásokat tettünk a lányra. Olyan különös volt. Ilyet még sohasem láttam. Az arca furcsa volt, nem is tudom mihez hasonló. Nem voltak szép és márkás ruhái, mint nekünk, ez rögtön látszott. Az anyukája odaküldte hozzánk, hogy játsszon velünk, ezt tisztán hallottam. Gyorsan ki is beszéltük a többiekkel.

- Sziasztok!- köszönt és egyfolytában mosolygott. Eddig soha nem ismert érzés fogott el. Tudtam, hogy a többiek ki fogják gúnyolni, nekem pedig velük kell tartani.
- Szia!- köszöntek a többiek, hangjuk gúnyos volt.
- Én is játszhatok veletek?- kérdezte.
- Nincs szükségünk több játszótársra!- válaszolt Ági.
- Amútyisz, menninnent!- mondta Balázs. És akkor kirobbant belőlünk a röhögés.
- Ekkor felállt a padról az édesanyja, odajött hozzá és megfogta a kezét.
- Gyere kicsim, menjünk!- szólt neki kedvesen, majd ránk mosolygott és azt mondta:
- Tudjátok, Edina Down-szindrómás, és tényleg csak játszani akart veletek egy kicsit.
- Szervusztok!- ezzel el is mentek.

Nem sokára mi is hazamentünk. Vacsora közben megszólaltam:
- Ma találkoztam egy furcsa kislánnyal.
- Ki volt az?- kérdezte anyám fel sem pillantva az emailjeiből.
- Nem tudom, még sosem láttam. - mondtam.
- Jól szituáltak voltak?- kérdezett újra.
- Csöppet sem. - válaszoltam.

A nap további része a megszokott hangulatban telt. Másnap ugyanúgy mentem az iskolába, mint mindig, majd különórák, végül haza.

Telt-múlt az idő, minden nap szinte egyformán telt. Egyik nap a szüleim vacsora után komolyra fordították a szót. Azt mondták, hogy fontos dologról szeretnének velem beszélni.
- Édesanyád kisbabát vár. Testvéred fog születni. - mondta apám.
- Tényleg? Mikor? Jaj, de jó! Úgy vágytam mindig egy kistestvérre!
- Ha minden jól megy, 7 hónap múlva már itthon lesz az új családtag.
- Anya, ezután is olyan sokat fogsz dolgozni? Nem kellene pihenned?
- Nem, hidd el, minden rendben! Bár úgy tervezem, hogy nemsokára az egyik munkámat lemondom.

Alig vártam a másnapot, hogy a barátaimnak elmeséljem a nagy hírt. Nagyon boldog voltam. Az egyik szobát szépen berendeztük. Szuper babacuccokat vásároltunk, a szoba pedig vidám és mosolygós lett. Végre eljött a várva várt nap. Órák után az iskola előtt az apám várt rám.
- Délelőtt, míg te az iskolába voltál, nagy esemény történt, megszületett a testvéred! –mondta, és a szeme könnyes volt.
- Mikor láthatom?
- Azért jöttem eléd, hogy együtt menjünk a kórházba.
- Egyébként, apa, te miért nem dolgozol?
- Tudod, vannak az életben olyan események, amik felrúgják a hétköznapokat.

Hamarosan a klinika elé értünk. Szinte száguldottam anyám szobája felé. Gyorsan megpusziltam és máris a lényegre tértem:
- Hol van a baba?
- Várj egy kicsit! Szeretnénk vele kapcsolatban valamit elmondani neked. A kistestvéred Down-szindrómás. Egymásra néztek apámmal, és számomra megmagyarázhatatlan arcot vágtak.

Gondolkodni kezdtem. Mit jelenhet ez? Hirtelen belém villant a játszótéri kislány. Nagyon csúnyán bántunk vele és nagyon szégyelltem magamat, elfogott a lelkiismeret-furdalás. De csak egy pillanatra, mert elhatároztam, hogy az én testvéremet senki nem gúnyolhatja ki. Nem sok időm maradt töprengeni. Nyílt az ajtó és egy derűs arcú nővérke lépet be, karján egy csomaggal.
- Meghoztam a testvérkét! – mondta, és letette az ágy mellett álló rácsos ágyba.
- Anya, gyönyörű! Én még ilyen szép kisbabát nem láttam. De boldog vagyok!

Pár hét múlva hazajöttek. Apám kevesebbet dolgozott, és egyre többet volt otthon. Elmondta, hogy csoda, hogy Pannikát ilyen hamar kiengedték a kórházból, hiszen ezeknek a gyerekeknek általában komoly szívproblémáik vannak. Azt is elmondta, hogy ez egy kromoszóma rendellenesség. Nem betegség, hanem egy állapot. Később, ahogy fejlődik Pannika, úgy lesz jellegzetes formájú, kissé laposabb a feje, mint az általam megszokott gyerekeknek. Az orra lapos, a haja egyenes, a füle kisebb lesz. A Down-szindróma nem gyógyítható. Valószínűleg később tanul meg bizonyos dolgokat, mint például beszélni. Ám azt is elmondta, hogyha mi ügyesek leszünk, és mellé állunk, szinte teljes életet élhet. Utánanéztek anyámmal, hogy külföldön már szakmákat is meg tudnak tanulni. Van köztük már ruhatervező, képviselő, író. A Down-szindrómások sem egyformák. Kiváló ember lesz, akit nem béklyóznak meg olyan érzések, amelyek minket, “tipikus” embereket.  Minden valószínűség szerint tiszta szívű marad, és a világot nagyon jó helynek fogja tartani. Innentől kezdve meg kell tanulnunk látni is, nem csak nézni. Bár az eddigi életünk megváltozik, hiszen a hangsúlyt az igazán fontos dolgokra kell helyezni.
Az idő folydogált, a kishúgocskám lassan fejlődött. Láttam rajta a változást, de láttam a másságot, az eltérést is. Hiszen az egyik barátnőm testvére, Zita szinte egy időben született Pannival. Ahogy telt az idő, a barátaim egyre inkább hasonlították össze Pannit Zitával. Egyre csak kérdezték:
- Panni még nem tud mászni?
- Panni miért nem beszél?
- Zitán már nincs pelus, Panni még nem szobatiszta?

Nyilvánvalóvá vált Pannika mássága. Ami az én szememben nem volt az, csak az övékben.

Nem tudtam kezelni a helyzetet, amikor rám mosolygott, majd a szívem szakadt meg, hogy születhetett ilyennek. A szüleimnek sokszor feltettem ezt a kérdést. A válasz valami ilyesmi volt: „Nem vagyunk egyformák, és ez így van rendben!”

Időközben a játszótéren újra találkoztam Edinával és az édesanyjával. Az anyukája is nagyon aranyos volt. Elmondtam neki a testvéremet. Erre ő ajánlott egy fejlesztő központot.

Anyu fel is kereste ezt a központot, ahová Pannikát már másnap behívták és nagy szeretettel fogadták. Mindennap odajárnak anyuval. Otthonra is kapnak feladatokat. Napról-napra ügyesebb, és úgy, de úgy tud szeretni!

Mivel anyu fizetése kiesett, és apám is kevesebbet dolgozik, engem átírattak egy másik iskolába. Ez éppen jókor jött. A helyzetem kezdett elmérgesedni. Egyre többet piszkáltak a hugi miatt. Már nem volt pénzünk az aktuális legújabb okostelefonra, jó volt a régi. Már nem cseréltem le a ruhatáramat havonta. Nyaralni pedig csak a Balatonra mentünk.

Az új iskolában bemutatkozáskor rögtön elmondtam, hogy van egy Down-szindrómás kishúgom. Az új osztályfőnököm azon csodálkozott, hogy miért volt ezt olyan fontos kihangsúlyoznom. Elmondtam neki, hogy a régi iskolámban már kiközösítettek emiatt, de én nagyon szeretem Pannit, és fontosnak tartom, hogy most már csak olyanokkal fogok barátkozni, akiknek nem a pénz, a telefonok, a nyaralások, az autók, a ruhák a legfontosabbak. Hanem én vagyok a fontos.

Az új osztálytársaim hamar befogadtak. Kiderült az egyik lányról, hogy az ő testvére Edina. Nagyon jól összebarátkoztunk. Rájöttem, hogy az én életem így teljes. Pannikát ajándékba kaptuk, és megtanultam azt, hogyha az egyediséget értéknek látjuk, csak akkor lelünk békére.

„A megértés, elfogadás olyanok, mint az erős szelek, melyek bármilyen sötét felhőtömeget feloszlatnak.”
(Robert Lawson)


***


Markella Míra: A szeretet mindent legyőz
Kalocsai Szent István Gimnázium, 9. osztály
Felkészítő pedagógus: Bedő Lénárd

Élt egyszer egy nagy hegy belsejében egy Varázsló. Mivel nem voltak barátai, minden napját azzal töltötte, hogy varázsgömbjén figyelte az embereket.

Látta, ahogy a gyerekek boldogan kiszaladnak a napsütötte rétre. Nézte, hogy az emberek örömmel köszöntik egymást, szeretettel üdvözlik rég nem látott barátaikat. Szívében hatalmas irigység támadt. Őt sohasem szerette senki, nem is örült neki. Ha megjelent az emberek között, mindenki félt tőle. Ijesztő volt fekete ruhája, de még ijesztőbb a sötét szívéből sugárzó mélységes gyűlölet. Ezért elhatározta, hogy bosszút áll az embereken.

- Elveszem tőlük a napot!-kiáltotta. - Majd akkor örüljenek!

Ezzel kitárta karját, és hatalmas fekete köpönyege alá rejtve levitte a napot a hegy mélyére.

A világra hirtelen sötétség borult. Az emberek ijedten bújtak össze a házaikban. A külvilág tele lett baljós árnyakkal. A varázsló kárörvendezve vette elő újra varázsgömbjét.

- Ezt már szeretem! Mindenki fél és retteg. De hát…! Az meg mi?! Mi az a fény és melegség, ami abból a kis házból árad?

Ugyanis egy város szélén állt egy kis ház, ahol egy nagyon különleges Kisfiú lakott édesanyjával. Nem tudott futni, még járni sem, mint a többi gyerek. Egy kerekes székben ült, mert nem tudta használni a lábait. De a szíve tiszta volt, arcáról sugárzott a béke és a nyugalom. Ebből a békéből bőven jutott a körülötte élőknek is. Ha valaki szomorú volt, a Kisfiú közelében mindig megvigasztalódott.

- Hogy lehet az, hogy járni sem tud, mégis ilyen boldog?!- kiáltott fel döbbenten a Varázsló.-Majd én ellátom a baját!

Ezzel megindult a házikó felé.

A Kisfiú érezte, hogy valami sötét dolog közeledik, de egy csöppet sem félt, mert bízott magában. Életében annyi megpróbáltatásban volt már része, hogy megerősödött a lelke. Tapasztalta, hogy a felé rossz szándékkal közeledő emberek is megváltoznak előbb-utóbb, ha látják, nem tudnak ártani neki. Édesanyja biztatta mindig arra, hogy higgyen a jóságban.

A Varázsló berontott a házba, és emelte fekete köpenyét, hogy elpusztítsa a Kisfiút. De ő ránézett tiszta tekintettel, és így szólt:

- Mielőtt bántanál, tegyél velem egy próbát! Rendezzünk egy versenyt! Aki előbb eljut az erdőszélre, az nyer. A vesztes pedig szolgálni fogja.
- Ha-ha-ha! Hát ez nevetséges! Nem gondolod, hogy van esélyed ellenem? Még járni sem tudsz! Csak gurulni.
- Majd meglátjuk.-a fiú csak ennyit mondott.

Odaálltak a rajthoz, megkezdődött a verseny. A Varázsló nagyon gyors volt, hiszen egészséges lábai voltak. A Kisfiúnak viszont voltak barátai. A széke úgy száguldott, mint a szél, mert akik szerették, mindent beleadtak, úgy tolták. Egy darabig fej fej mellett haladtak. Akkor a Varázsló a gonosz bűbáját készült bevetni, de a fiú megérezte ezt, és figyelmeztette barátait, hogy gyorsítsanak. Végül a szeretet ereje segítette begurulni a célba. A varázsló megszégyenülve hajtotta le a fejét.

- Nem gondoltam volna, hogy egy tolószékes legyőz engem.
- De most aztán azonnal add vissza nekünk a napot!

A nap újra felragyogott az égen, és az emberek megint mosolyogtak, az árnyak eltűntek. A Varázsló pedig ott maradt a Kisfiúval, hogy szolgálja őt. De végül a kis házban ráragadt a fiú békéje, és kezdte más szemmel nézni a világot. Egyszercsak azt vette észre, hogy nem félnek már tőle az emberek. Mikor találkoznak vele, örömmel köszönnek neki. Szeretet költözött a szívébe, végül a fiú legjobb barátja lett.

A legfontosabb, hogy higgyünk abban, ha szeretetet vagyunk képesek adni, akkor mi is azt fogunk kapni cserébe. Nem számít, ha nem vagyunk tökéletesek, ha elfogadjuk magunkat, bennünket is könnyebben elfogadnak. ♥


Az oldal támogatója a Hufbau-Akker szaküzlet. További akciós termékekért ide kattints

Ha tetszett a cikk, kövesse a Kalohíreket
a Facebookon!

videok  legfrissebb videók

2019. 08. 09., 11:29
Terefere Pécsi Viviennel. Interjúalanyaink: kalocsai kötődésű, tehetséges fiatalok. Téma: vágyak, álmok, tervek, alkotások, aktualitások. Viven első beszélgetőtársa 18 éves koráig élt városunkban, amelynek közvéleménye röplabdacsapatunk erősségeként ismerhette meg őt. De mi van vele most, egy jó évtized után? Meg fognak lepődni!

Még több friss hír

2021. 11. 27., 14:25
A kalocsai Török „Töce” Tibor, A-MAFOSZ-fotóművész 16 éves pályafutása legeredményesebb évét zárta. A fotográfus 2021-ben 30 díjat nyert. A több mint 150 kiállításra javasolt képe négy földrészen és 20 különböző országban került bemutatásra. A pályázatokon díjazott képeinek 90 százaléka Kalocsán és annak vonzáskörzetében készült!

  Legfrissebbek most

   NAPI GYORS
2021. 12. 01., 09:05
Íme az első feladvány, játékra fel! ♥ Még >>>
2021. 11. 30., 20:27
Dulakodás közben még az áruvédelmi-kaput is kidöntötték, amivel több százezer forint kárt okoztak az üzletnek. Még >>>
2021. 11. 30., 15:26
Úgy tudjuk, a motoros sérülései súlyosak, őt a tűzoltók szabadították ki a munkagép alól. Még >>>
2021. 11. 30., 13:37
A Mikulás természetesen idén is ellátogat Kalocsára. Még >>>
2021. 11. 30., 11:12
Iszonyú látványos és elképesztően izgalmas lett a League of Legends videójátékból készült sorozat Még >>>
2021. 11. 30., 11:04
A datolyaszilva ízletes és egzotikus gyümölcs, nemcsak édes és finom, hanem számos egészséges hatása is van, a szem egészségének védelmétől az anyagcsere javításáig. Különböző kultúrákban már évezredek óta ismerik és fogyasztják, és többek között az istenek gyümölcsének is nevezik. Még >>>

  NÉPSZERŰ HÍREK

  kiemelt hírei

hirdetés