A Dunánál – Arany hídon mentem…

Engem a Duna, ez a méreteiben és örvénylő sodrásaival oly lenyűgöző, sok titkot szállító folyó, a maga dinamizmusa ellenére is mindig megnyugvással tölt el. Ha tekintetemmel végigpásztázom a lebukó Nap által épített, Gerjen-Kalocsa között kifeszülő arany hídját, mintha egy más dimenzióban, egy más világban járnék.

Ilyenkor valahol legbelül, a lelkem legmélyén mindig számadásra kényszerülök: Hol állok? Hova tartok? Mit értem el? Mi az, amit még mindenképpen meg kellene valósítanom? Nekem legtitkosabb bensőm számvevőszéke a folyam, lelki egyensúlyom kiigazításának precíziós ingája. Legyen akár nyár, jégcsipkés tél, vagy aranyfüstszerű ködbe burkolódzó vízparti ősz, a Duna valahogy mindig állandóságot sugall.

A természet örökérvényű rendjének méltóságát, és valahol az ember „porból lettél és porrá leszel” – kiszolgáltatottságát, az elmúlást hirdeti. Állandóság és elmúlás – a természet gigantikus tárháza, a bioszféra összes rejtelmeivel… benne az ember csupán apró homokszem, amelyet az élet folyama végiggörget a forrásvidéktől a végtelen óceánig, azaz a születéstől az elmúlásig…

Meditációmból „az élet szép” költői megfogalmazásának a valós képi megjelenése ébreszt, hiszen az asztalomhoz lépő feltűnően csinos és udvarias „kis hableány”, vagy inkább egy a víz mélyéről elém toppanó gyönyörű sellőlány hangja zökkent vissza a valós világba.

„Elnézést a zavarásért! Meg volt elégedve a vacsorával? Parancsol egy kávét, esetleg ajánlhatok valami italkülönlegességet?

– Köszönöm, kisasszony, minden nagyon remek volt! A hallé, a bor, a kiszolgálás, a hangulat.”

S, mint mindig: a Duna…

Az oldal támogatója a Hufbau-Akker szaküzlet. További akciós termékekért ide kattints!