Ismét befejezte pályafutását a kalocsai kézisek büszke seregéből egy olyan formátumú játékos, aki különleges tehetségénél fogva ellenállhatatlanul vezette rohamra társait az előző két évtized során a Kalocsai Kézilabda Club sikert sikerre halmozó „örökös dobogós” együttesében.
Juhász Péter tősgyökeres kalocsaiként 1980-ban városunkban látta meg a napvilágot. Általános iskolai tanulmányait a sporttagozatos eperföldi intézményben végezte, ahol annyi sportoló társa is kezdte pályafutását.
Kalocsa sportéletében talán több mint szimbolikus a Juhász család versenyszerű sportolása, hiszen apa és fiai is évtizedeket töltöttek kalocsai színekben a kézilabdapályán. Náluk ugyanis apáról fiúra szállt a kézilabda szeretete, a játék ismerete és tudása. Hiszen Peti édesapja Juhász Antal is a ’60-70-es években már a megye kézilabdasportjának közismert alakja volt, édesanyja Katus Éva pedig Deákné Joli néni legendás gimnáziumi csapatában ugyancsak aktívan kézilabdázott. A nagyobb fiú Gábor örökölve a genetikai kódoltságot egészen az NBI-ig vitte, majd levezetésképpen még mindig az egyre izmosodó kalocsai kézilabda egyik „bástyája” volt. És ott volt még Péter - a legkisebb Juhász -, talán ő volt az, aki a legnagyobb zsonglőr volt mindhármójuk közül a családban. E sorok papírra vetője ezúton is bevallja, hogy ahogy egykor az Újpest drukkerek ínyencei a „Törő” megmozdulásaiért, villanásaiért jártak meccsekre, ugyanúgy Kalocsán a „kis Juhász” volt az etalon, az ő technikája, cunderei és szélsőgóljai voltak azok, amelyek a KKC meccseire hétről hétre odacsábították.
De visszatérve a kezdetekre, Pétert édesapja már 5. osztályos korában edzette társaival az eperföldi iskolában, majd 1994-ben az akkori KEK játékosa lett, amikor februárban aláírta igazolását. És ekkor, és itt találkozott először Kolics János mesterrel, akivel még volt szerencséje együtt játszania kalocsai színekben.
Aztán ’96 nyarán, Kolics edzővel megbeszélve és mentorálásával a család és Péter is olyan elhatározásra jutott, hogy megpróbálja megmérettetni magát az ország egyik legjobban prosperáló „kézilabdaműhelyében” Újvárosban, ahol korábban már testvére Gábor is megfordult pályafutása során. Nos, itt Peti többek között a későbbi sokszoros válogatott beálló Gál Gyula szobatársa volt, de ezek voltak azok az évek, amikor Kolics edzősége alatt egy Fazekas Nándi, Kuzmicsov, Tolsztih, Kertész, Rosta, Kemény, vagy a fiatalabbak közül Bene Tamás, Tóth Edmond, Gál Gyula voltak a „Kohász” sztárjátékosai.
Péter pedig az ifiben sziporkázhatott hétről hétre az újvárosi csarnok annyi nagy csatát megélt parkettjén, míg ’97-ben súlyos térdsérülést szenvedett. Szakadt minden, ami szakadhatott – és ez megpecsételte az ifjú titán további dunaújvárosi pályafutását. Ettől kezdve már nem tudta százszázalékosan felvenni a „Dunaferr” tempót, a napi két edzéssel járó gyűrődéseket. Így,
az ezredfordulón visszatért Kalocsára, ahol azért még másfél évtizeden keresztül szárnyalt a pályán és ontotta a gólokat.
Eredménysorát számtalan bajnoki cím és NBII-es dobogós helyezés fémjelzi, miközben kalocsai színekben több mint négyszáz találkozón ölthette magára a KKC mezét és mintegy kétezer góllal kedveskedhetett a szurkolótábornak. Emlékezetes meccsei közé tartozik a még nyolcadikos korában az NBI-es Tatabánya elleni Magyar Kupa mérkőzése, ahol kezdő fiatalként Kolics már az első percben „kínai figurára” tette fel neki a labdát, és ahol a Kaló Sándor vezette ellenfél csupán egy aprócska góllal tudott csak legyőzni bennünket. De legalább ilyen maradandó számára a 2013-as, NBI/B-s Balassagyarmat elleni kupameccs, ahol már a final fourba jutás volt a tét a Veszprém és a Szeged mellé. Már maga a telt házas kalocsai derbi felvezetése és „tálalása” is örök emlékként maradt meg Péter számára, ahol a frenetikus nézőtéri hangulat tapinthatóan átáradt a küzdőtérre is. Elmondása szerint ez volt pályafutása legemlékezetesebb találkozója.
Nos, valahogy így lett Juhász Péterből a hajdani eperföldi sporttagozatos kisdiákból Kolics mester keze által, a közös együttmunkálkodásuk alatt egy, a labdával attraktív módon bánni tudó, pengés kézilabdás, aki az előző két évtized során szinte minden fellépésén tapsra ragadtatta a csapat törzsközönségét. A mester vérprofi mentalitása, edzői és emberi kisugárzása szerencsére hatott Péterre is, és talán észre sem vette, hogy a temérdek közösen elvégzett munka során maga is azzá vált. Ezért nem véletlen, hogy minden idők legjobb és legeredményesebb kalocsai kézilabdás statisztikája is a nevéhez köthető.
Idén, szeptember 17-én, este aztán a Komló U23-as ifjú titánjai ellen a korábban műtött másik térde ismét megadta magát, így Petit a társak ölben hozták le a pályáról. Ekkor nem tudtuk még, hogy ezennel véget ért a minőségi versenysport a kalocsai kézilabdás ikon számára, de sajnos ez elkerülhetetlenül bekövetkezett.
2016. december 3-án, a Szigetvár elleni bajnokin volt kénytelen búcsúzni
a hazai publikumtól, tehát közel negyedszázad ínszaggató csatározással a lábaiban vett végső búcsút szeretett sportágától. A „géppuskalábak” nem bírták már a gyűrődést, szögre kellett akasztani a mezt és cipőket, nem kell már többet simogatni a vakszos lasztit sem, de a „sporiknak” sem kell már szabálymagyarázatot tartania egy-egy derbi során.
Aki ott volt, és láthatta a kalocsai klub gólrekorderét és kivételes technikai tudással megáldott balszélsőjének búcsúját, az bizonyára felidézhette magában felejthetetlen góljait, olykor szemtelenül elegáns, flegmatikus cundereit, csuklóból elengedett közönségéltető találatait.
Kolics mester egyszer meghatottan úgy emlékezett meg róla, hogy mintha a fiatalkori önmagát látta volna Péter játékában, kreativitásában és olykor szemtelen góljaiban. Az edző a búcsúzáskor megemlékezett arról is, hogy nem csupán az egyik legszorgalmasabb edzéslátogatója volt Péter az eddigi kalocsai csapatainak, de az egyik legtehetségesebb, legfogékonyabb játékosa is az újra, az általa megkomponált mindenkori taktikára, aki a kalocsai kézilabda legnagyobb ikonjaként fejezte be sérülése miatt a játékot.