Február 25. – A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Az idei esztendőben a koronavírus-járvány adta keretek és korlátozások mellett, a nyilvánosság mellőzésével lehetett csak megtartani ezeket a megemlékezéseket. Kalocsán Simon Zoltán alpolgármester mondott emlékező beszédet, amelyet a KalocsaTV felvételről a ma esti, 19:30-as híradója után sugároz.
A megemlékezésről Filvig Géza közösségi médiás oldalán is beszámolt, bejegyzését József Attila verssoraival kezdve, aki még a XX. század legnagyobb borzalmai előtt ráérzett az utókor, napjaink emberének feladatára (is):

A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Az alpolgármester beszédét pedig az alábbiakban közöljük.

Tisztelt Megemlékezők!

A mai napon a kommunizmus áldozatairól emlékezünk meg, a fortélyos félelem és a durva önkény áldozatairól. Az elmúlt évszázad két szörnyű lázálmának az egyike a fasizmus mellett e világhatalommá váló hamis ideológia. Áldozatainak száma sokmilliós, egyes történészek szerint százmilliós nagyságrendű az egész világon.

A kommunizmus kísértetéről írt Marx Károly a XIX. század közepén egy szűk kis csoport, a Kommunista Párt kiáltványában. Aligha gondolta akkor még valaki, hogy ez a kísértet valamivel több, mint fél évszázad múlva a világ rettegett hatalmává válik, s a második világháború pokla után megteremti csatlósainak rendszerét, világbirodalmát. Ennek részeként jött létre hazánkban is a szovjet hadsereg szuronyaitól támogatva a Rákosi rendszer nyílt erőszaktól sem visszariadó rendszere és a Kádár rendszer burkoltabb, úgynevezett ’puha’ diktatúrája.

Az embereknek rá kellett döbbenniük, hogy a kommunista ideológia Kánaánt ígért, és falansztert adott. Az erőszak, a zsarnokság mindenen eluralkodott. A központosított kommunista állam a közjóra való hivatkozással, eszközeiben nem válogatva az egyéniség megfojtására törekedett.
Ahogy Illyés Gyula írta:

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nem csak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakába kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van (...)”Egy társadalom erejének vagy erőtlenségének a meghatározója a lelki élet színvonala.

Ha ezek a lelki erők elapadnak, nincs az a tökéletes társadalmi berendezkedés és nincs az az ipari fejlettség sem, amely megmentené a pusztulástól. Az adott időszak legszörnyűbb öröksége a lelkek szétrombolása volt”– írta Szolzsenyicin.
Megnyugtató, hogy mindezekről ma már múlt időben beszélhetünk, s az emberi méltóság elleni mindenfajta törekvést elítélhetünk. Nem átélnünk kell, hanem emlékeznünk. Meg kell ismernünk azokat a bűnöket, amelyeket a kommunizmus elkövetett.

NEM CSAK AZOK VOLTAK HŐSÖK, AKIK TUDATOSAN VÁLLALTÁK VAGY VÁLASZTOTTÁK SORSUKAT, S ÉLETÜKET ADTÁK EGY SZEBB, EGY EMBERIBB VILÁGÉRT, HANEM AZOK IS, AKIKET A DIKTATÚRA IDEJÉN VAGYONI HELYZETÜK, ELVEIK VAGY HITÜK OKÁN MEGVETETTEK ÉS MEGHURCOLTAK.

Hősök voltak, akiket megfosztottak hivatásuktól, otthonuktól, kényszertáborba hurcoltak itthon, vagy a Szovjetunióba. Hősök voltak, akiket hamis vádak alapján a börtönökben vallattak, kínoztak, akiket kivégeztek és jeltelen sírokba temettek. Azok az utcán elfogott szerencsétlenek is, akiket azért szedtek össze a szovjet katonák, hogy a malenkij robotba induló transzport létszáma meglegyen. Mindenki hőssé és áldozattá vált, akiket megfosztottak a szabad cselekvés, és választás lehetőségétől, az emberhez méltó élettől, testileg és lelkileg megnyomorítottak.”
A SZENVEDÉSRE NINCS MÉRCE, AZ IGAZSÁGTALANSÁGNAK NINCSEN FOKMÉRŐJE. A GULÁGOT IS, A NÁCI KIVÉGZŐ TÁBOROKAT IS, UGYANAZON CÉLRA HOZTÁK LÉTRE, HOGY CÉLJUKAT BETÖLTÖTTÉK, ARRA AZ ÁLDOZATOK MILLIÓI A BIZONYÍTÉK.

Megszámlálhatatlanul sok család hordozott, és hordoz magában fájó sebeket, nehezen gyógyuló emlékeket. És emlékezik szinte naponta, magában és családja körében.
Azonban vannak események, példaadó történések, amelyekre nem elég, ha csak spontán gondolunk vissza.

AMELYEKNEK TUDATOS, KÖZÖS FELIDÉZÉSE KÜLÖNÖSEN FONTOS, A KOLLEKTÍV MEGEMLÉKEZÉS NEMZETFORMÁLÓ EREJE MIATT.

A mai alkalom is ezek közé tartozik.
Ezt ismerte fel a Fidesz-KDNP polgári-keresztény kormánya, amikor a Parlament 2000. június 13-án minden év február 25-ét határozta meg a kommunizmus áldozatainak emléknapjaként.
Azért ezt a napot, mert

1947-BEN EKKOR HURCOLTÁK EL A SZOVJET KATONAI HATÓSÁGOK KOVÁCS BÉLÁT, A FÜGGETLEN KISGAZDAPÁRT FŐTITKÁRÁT.

Azt az embert, akit Rákosiék hazug vádak tömegével sem tudtak elmozdítani, aki kimert állni a parlamentben a kommunistákkal szemben, aki

EMBERILEG ÉS ERKÖLCSILEG PÉLDÁT MUTATOTT A TOTALITÁRIUS TÖREKVÉSEK ELLENI HARCBAN.

Az orosz hatóságok elrabolták, hogy elhallgattassák és kilencévi rabság után engedték csak szabadon.

Hamis és álságos az a vélemény, hogy az igazán fontos dolgokról nem kell túl sokat beszélni, hogy vannak dolgok, amelyeket hagyni kell, hogy a múlt homályába vesszenek.
Ezt nem engedhetjük meg,

A MÚLTAT BE KELL VALLANI!

Bábel Balázs érsek úr gondolatát idézném:
„A múlt erős gyökér, jelen és jövő belőle él.”
A kegyelettel történő megemlékezés nem csak az áldozatokról szól, hanem jelenünkről és jövőnkről. A múlt velünk és bennünk él. Vállalása, és tanulságainak hasznosítása a jövőnk záloga.

EMLÉKEZNÜNK, ÉS EMLÉKEZTETNÜNK KELL A JELEN ÉS A JÖVŐ NEMZEDÉKÉT A KOMMUNISTA RENDSZER BŰNEIRE, A MEGHURCOLTAK ÉS KIVÉGZETTEK SZENVEDÉSEIRE, HOGY EZEK AZ ESEMÉNYEK TÖBBÉ SOHA NE ISMÉTLŐDHESSENEK MEG!

– zárta beszédét Simon Zoltán.
A Történelmi Vitézi Rend kalocsai csoportja képviseletében Vörösváczky Csaba és Máchay Lajos István 16 órakor helyezte el a kegyelet és emlékezés mécseseit.

Az idei évfordulón a koronavírus-járvány miatt összegyűlni, közösen emlékezni nem volt mód.
De az emlékkő ott marad, így a megemlékezés keretein kívül, ez után is, bármikor gyújthatunk gyertyát az áldozatok emlékére!