Miről beszéljen egy férfi, és miről ne, hogyha meghív egy kedves, mosolygós, ifjú nőt egy limonádéra a lakására? (Persze, csak limonádé…) Főleg, ha az a nő épp Kisjuli. Mert neki pontos elképzelése van arról, hogy miről érdemes beszélni. Szűcs Brigitta Zita novellasorozatának mostani részéből azt is megtudhatjuk, hogy mi történik, ha nem találja el azt a témát. Súgunk: elkalandoznak Juli gondolatai. Hova? Egy másik férfihoz, aki arról beszélt, amiről kellett. És még a nénikéje is…
Szűcs Brigitta Z.
Csak arról érdemes beszélni, amiről nem szoktak beszélni
Kisjuli vodkás, csócsált limonádét szürcsölt a játszótérre néző panellakás harmadik emeletén. A konyhaszékről egy-egy pillanatra felemelte fenekét, mintha csak szemérmesen megigazítaná virágos kis szoknyáját, hogy az biztosan eltakarja combjait, de valójában már szinte fájt az ülés a filléres, ikeás lécszéken, amit nem a szék, hanem a díszlet osztályon szabadna csak árulnia a svéd bútoróriásnak, gondolta magában. Kicsit bánta, hogy oly meggondolatlanul igent mondott a meghívásának. Fel sem merült benne, hogy a férfi olyan közel lakik, hogy a gyere, igyunk egy limonádét felszólításból háztűznéző lesz.
Kisjuli a könyvtárból ismerte a férfit. Az egyetemi évek alatt sokszor sertepertélt Kisjuli körül, amikor az a haza nem vihető könyvekből jegyzetelt délutánonként. Legalább nyolc éve nem találkoztak, a rég látott kedves ismerősök örömével üdvözölték egymást.
Te is itt laksz a környéken? – kérdezte az könyvtáros férfi, kissé álságosan, mert mire Juli észbe kapott már rég leolvasta lakhelyének címét az ajánlott levél mellé írt blankettáról. Az utolsó állomás hazafelé? – érdeklődött a férfi, Kisjuli pedig mit sem sejtve rávágta, hogy igen.
A férfi kapott az alkalmon, nem lehetett visszautasítani az invitálást, amiről csak menet közben derült ki, hogy nem egy csendes kis kocsmába, hanem a férfi két percre lévő otthonába szól valójában.
A könyvtáros férfi ellenállhatatlan könnyed igyekezetében a bejárati ajtó melletti cipős szekrény tetején lévő kosár felé dobta lakáskulcsát, ám az bosszúból a szekrény mögött landolt. Egy gentleman persze nem foglalkozik ilyen kelletlen, rendetlen kulcsokkal egy hölgy jelenlétében. Folytatta hazaérkezési rutinját. Anélkül, hogy gerince egy kicsit is meghajlott volna, rátaposva dorkója sarkára levetette azt, majd Kisjuli akkorra már levetett szandáljával együtt fesztelenül a falhoz rúgta a két pár lábbelit. Juli szórakozottan tipegett mögötte. Óvatosan benézett a nyitva hagyott hálószoba ajtaján, ahol a pedáns rendet csak egy az ágy sarkán ülő, orra bukott plüsstigris törte meg.
A könyvtáros férfi tárlatvezetéssel segítette Kisjuli azonnali akklimatizálódását. Ez itt a nappali, mutatott a félszobára, ahol a hőségre tekintettel le volt engedve a redőny, így gyakorlatilag a bútorok sziluettjén kívül semmit sem lehetett látni.
Mindezekhez képest mégis a fürdőszoba bemutatása lett a legpazarabb. Mire Kisjuli illően gyorsan végigpásztázta a patyolat tiszta zuhanykabint és a mosdót, ami körül legalább húszféle kence sorakozott, a könyvtáros férfi vényakú pólója, amit addig viselt a színusz görbe ívét rajzolva repült a fürdőszoba ajtóból a szennyestartó tetejéig, ami nyilván már megszokva ezt a magatartást megadta magát, a teteje megbillent és magába fogadta a pólót.
A most már félmeztelen, könyvtáros férfi izzadságtól csillogó felsőtesttel invitálta Kisjulit a konyhába, ahol a tökéletes rendet egy perc alatt tönkretéve a hűtőből fagyasztott gyümölcsöt, citromot és narancsot gurított elő, majd, mint egy sztárséf, pillanatok alatt felszeletelte az utóbbiakat, és egy tálat mozsárnak használva úgy összepréselte a citrusokat az erdei gyümölcsökkel, hogy a karján megfeszülő izmokra fröcsögő piros lé szinte ijedten távozott róla a padlóra. Kisjuli azon gondolkodott, mi lenne, ha óvatosan benyúlna a blúza alá, kikapcsolná melltartóját, majd a blúz ujján keresztül levarázsolná magáról és hetykén a táskája tetejére dobná, de arra jutott, hogy ezt inkább provokációnak venné a könyvtáros férfi, mint az illetlenségre való célzásnak.
Inkább megengedte magának, hogy egy-egy pillanatra elkalandozzon arra a két héttel ezelőtti szombatra, amikor a fővárosba utazott. A borostás férfire gondolt, aki a vonaton a négyes ülésben vele szemben ült és megengedte, hogy a lába közé tegye a lábát. A borostás férfi elegáns vajszínű nadrágban utazott és a mellette ülő őszes, igen jól fésült asszony minden illetlen kérdésére kedvesen, csendesen válaszolt. Hosszú ujjai szépívű körmökben értek véget. Szolid, de elegáns öltözete és kedves tekintete melegséget sugárzott. Kisjuli fülig pirult amikor a borostás férfi észrevette, hogy könyve felett már jó ideje őt nézi.
Háromszáznegyvennégy, háromszáznegyvenöt, háromszáznegyvenhat. A félmeztelen férfinél Kisjuli szeretett volna sorszámot húzni, sorra kerülni, aztán mondjuk lottót venni, vagy ha nagyon muszáj, csekkeket feladni, és fizetés után távozni, de nem lehetett. Egyrészt a megcsócsáltnak látszó, de mennyei ízű, gyümölcsrengeteggel tökéletesített limonádé tele volt jégkockákkal és nem lehetett gyorsan inni. Meg egyébként is úgy érezte, most jött el az ideje, hogy a sok könyvtári segítséget törlessze, bár nem gondolta, hogy a titkon kifénymásolt oldalakért valaha így vezekel.
Persze, nem a ruha teszi az embert. Lehetett volna így is kedves kis dolgokról nagyot beszélgetni, de azt ugye nem mindenkivel lehet. A félmeztelen férfivel csupa praktikus dologról lehetett csak beszélgetni. Mint például, hogy mennyi idő alatt készítette el az asztalos az ő alapos tervei alapján a szösz színű konyhabútort, és hogy dicsérte a félmeztelen férfi panelben nem szokványos, sok kihívást rejtő, időigényes ötleteit. Vagy ott volt a nappali mennyezete, amit teljesen egyedül gipszkartonozott le, azaz fel, hogy a szinte tökéletes beépített szekrény új ajtajának harmonikus színvilágáról már ne is beszéljünk, hisz azt is félmeztelenül festette le.
Kisjuli megint a borostás férfire gondolt. Most azokra a finom, de férfias mozdulatokra, amivel elővette jegyeiket és néhány kedves szó kíséretében a kalauz kezébe adta azokat. Már azon morfondírozott, megszólítja a férfit. Könyvjelzőjét betette a harminckilencedik oldalra, a könyvet óvatosan az ölébe ejtette, picit előrehajolt, a férfi titokzatos szemeibe nézett, nyelt egyet és épp megszólalt volna, amikor a nagynéninek tűnő kísérő feltette a nap kérdését a férfinak: Megcsaltad azt a lányt édes fiam a tízenévek alatt?
Kisjuli mintha szögbe tenyerelt volna, úgy hőkölt vissza helyére, majd az üléshez tapadva fejét egy hirtelen mozdulattal az ablak felé fordította, mint akit csak valami rossz emlék sodort elméje partjára.
A félmeztelen férfi Kisjuli visszaemlékezését azzal szakított meg, hogy újra feltette neki ugyanazt a kérdést. Hol lehet ilyen gyönyörű mosolyt kapni, dobta be a gyeplőt, de Kisjuli kimeredt tekintetét látva kénytelen volt leszállni a kifakult szürke lóról. Felmérte a helyzetet és új vizekre evezett. Munkahelyi hőstetteiből adagolt újabb dózist, de ez csak rövid kitérő lehetett, mert hamarosan azon kapta magát Kisjuli, hogy elismerően bólogat a terasz burkolását jóváhagyólag, az ott nevelt paradicsomok szagát méltatva és a virágládákból visszaköszönő színharmóniát csodálva. A félmeztelen férfi csak beszélt és beszélt, mintha évtizedek könyvtári hallgatását hordta volna haza és most végre senki sem pisszeg neki, hogy csendesebben, vagy hogy hagyja már abba. Kisjuli szerette azt gondolni, hogy minden találkozásnak értelme van, és minden ilyen hordoz magában valamit, amit tudni kell a világról ahhoz, hogy jól ítéljük meg azt.
Tudta, hogy a félmeztelen férfi egyedi udvarlási technikája például, bár nem túl hatékony, de felettébb szórakoztató, ha nem veszi túl komolyan. A filléres lécszéken ülve a második órában Kisjuli megértette, hogy az elismerésre vágyó félmeztelen férfi, mint a négyéves kisfiúk, valójában a gyerekszobájába hívta meg őt, hogy megmutathassa játékait. Ebben pedig végső soron nem is volt semmi kivetnivaló. Találkozni nem ezért nem fognak, hanem mert Kisjuli megígérte magának, hogy óvatosan, de elkerüli azokat a helyeket és embereket, ahol csak jelentéktelen dolgokról lehet beszélni. Egy hosszas elköszönő monológ után – amelyből kiderült, hogy a bejárati ajtó legutóbbi cseréjekor a félmeztelen férfi segített a nyílászáró beszerelőknek lefaragni az ajtókeretből, mert rosszul vették le a méreteket –, a férfi megígértette Kisjulival, hogy még látják egymást, majd az ablakon kihajolva, a létrejött távolságtól megújult önbizalomra szert téve utána kiáltott, hogy jó utat hercegnő!
Kisjuli akkor már ismét a borostás férfivel vonatozott gondolatban. Tisztán emlékezett, hogy repceföldek között zakatolt a kocsi, amikor a menetiránynak háttal fordított ülésén már arról mesélt szenvedélyesen a borostás férfi a mellette ülő nőnek, hogy ő igenis két lábon kihordta a kísértéseket, és nem lépett félre. Elszánt volt, és őszintén elköteleződött. Épp ezért még mindig nem érti teljesen, hogy annak a kapcsolatnak miért lett vége. A nagynéni válaszait már nem csak a borostás férfi itta, hanem Kisjuli is. Válás vagy szakítás, mindegy. Mindenféleképpen meg kell érteni, mi miért történik, és csak utána léphetünk az új utunkra, sorolta az ősz hölgy. Majd hozzátette: ha ezt nem fogadjuk el, ha feldolgozatlanul hagyjuk a sérelmeket, akkor azok halál nélkül követelnek emberéletet.