Isten áldd meg a magyart...-Dr. Bábel Balázs ünnepi beszéde a Parlamentben a Himnusz születésének 200. évfordulóján

A magyar kultúra napja a magyar hazaszeretet ünnepe is, hiszen ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt, nemzetünk imádságát. Ez a költemény a magyar hazafias líra több százados vonulatának összefoglalója, amely az egész magyar sorsot magába sűríti.
Addigi költészetünkben dicsőítették a múltat és kárhoztatták a jelent. Ez a vers zsoltár módján, istendicséret hangján szól, és a jobb jövőben reménykedik. Kétszáz évvel ezelőtt – 1823. január 22-én öntötte végső formába Kölcsey a „Hymnusz a Magyar nép zivataros századaiból” című költeményét.
Ez az esztendő a magyarok számára gondviselésszerű volt,
hiszen 1823-ban született Petőfi Sándor, a hazáért életét adó nagy költőnk, és ugyanebben az esztendőben született Madách Imre is, aki a magyar szabadságért börtönbüntetést viselt, ő írta meg a magyar Faustot: Az ember tragédiáját. A Himnusz majdnem hat esztendővel később, csak 1828 decemberében jelent meg az Auróra című folyóiratban. Azon a januári napon valószínűleg Kölcsey nem gondolta, hogy a vers, melyet hajnalban fejezett be egyszer még Magyarország hivatalos himnusza lesz. A nagy vers alkotójából szinte váratlanul, ihletett módon áradtak ki a sorok, még akkor is, ha írójuk „poeta doctus”, azaz tudós költő volt.

A Himnusz Kölcsey haza iránti szeretetének foglalata, ám megértéséhez szükség van valamiképpen az ő viszonylag rövid életének megismerésére is.
1790-ben született Sződemeteren, köznemesi családban. Debrecenben tanult, rövid pesti joggyakorlat után birtokán gazdálkodott. Az Akadémia tagja lett, Pozsonyba a vármegye követeként kapott megbízást, később lemondott tisztségéről, az országgyűlési ifjúság fáklyás menetben búcsúzott tőle.

Otthon parasztjai fellázadtak ellene, s valójában költőtársai sem értették meg mindig, mert kérlelhetetlen kritikusa volt a magyar bűnöknek.
Aszketikus életet élt, élete során nagyon sok megpróbáltatásban volt része, sok lelki és szellemi válságot élt meg, melyhez nagyban hozzájárult, hogy gyerekkori betegsége miatt jobb szemére megvakult. A borongó bánat hozzátartozott természetéhez, érzékeny lelkében a nemzethalál víziója lebegett, elég csak a Zrínyi Második éneke című versére gondolnunk: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép;”. Amikor a Himnuszt írta, még nem született meg az a végrendeletszerű nagy etikai műve, amelyet unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz intézett, mintegy hagyatékul. Ez a mű összefoglalja Kölcsey lelki alkatának, magas erkölcsiségének követelményeit. Elsőként említi Isten imádását és a szüleink iránti hálát, majd pedig a hazaszeretetet. A hazaszeretet életformát jelentett nála. Erkölcsi kötöttségeket kereső lelke megállapodott a hazaszeretet mindennapi gyakorlásában, ebben találta meg az emberi kötelesség teljesítését. De hallgassuk meg pontosan mit is ír erről:

Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belül találtatik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely a rények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?

Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest; miket a hazának kívánni joga van.”A hazaszeretetről így ír más helyütt.

Isten egy szívnek egy kebelt teremte, így egy embernek egy hazát.”
Gyakorlatban pedig: Hass, alkoss, gyarapíts!

Kölcsey miután elküldte a Himnuszt az Auróra folyóiratnak, az végül csak 1828-ban jelent meg nyomtatásban. A Himnusz nemzeti könyörgéssé, himnusszá válásához azonban nem lett volna elég, ha Kölcsey pusztán csak megírja, azután megjelenik első verseskötetében. Akkor valószínűleg csak az irodalomkedvelő filoszok ismernék. Hogy közismertté vált, abban nagy érdemei van Erkel Ferencnek, aki megzenésítette Kölcsey versét. A Nemzeti Színház 1844-ben pályázatot írt ki a Himnusz megzenésítésére. Bartay András, a teátrum igazgatója a pesti utcán véletlenül találkozott Erkel Ferenccel, s rábeszélte, hogy induljon ő is a pályázaton. Miután felhívta a lakására és lelkére beszélt, a következő módon „kényszerítette” ki Erkelből a vers megzenésítését: behívta a mellékszobába, ahol egy zongora mellé ültette, kottapapírost adott számára, és rázárta az ajtót. Így ebben a bezárt helyzetben született meg a vers zenéje. Maga Erkel Ferenc leírta, hogy egykori tanítómesterétől azt tanulta, hogy ha valamely szent zenét komponál, akkor mindig a harangok szava jusson először az eszébe. Felidézte magában a pozsonyi harangoknak az áhítatát, és így írta meg a Himnusz zenéjét, amely 1844-től már ismertté vált az akkori értelmiség körében.

A Himnusz nagy ünnepeken templomainkban is felhangzik, ahol magyarok élnek, hiszen kérő imádság. Olyan jó, hogy alkotmányunk ezzel a fohásszal indul: „Isten áldd meg a magyart!” A Himnusz kéziratában nagy betűvel írta a „Magyar” szót. Ebben az imádságban fohászkodunk, megvalljuk bűneinket: a széthúzást, a nemzeti egység hiányát, a testvérháborút. Könyörgünk, hogy Isten szánjon meg bennünket. Bár szabadságharcaink sokszor elbuktak, mégis reménykedünk abban, hogy Isten, aki nekünk adta a szép hazát: Kunság mezeinek ért kalászait, Tokaj szőlővesszeit, mondhatnánk, a kenyeret és a bort mintegy szakrális ajándékot megmaradásunkra. Jó kedvet, bőséget is kért a költő népének, ami nemcsak anyagi jólétet jelent, hanem természetfölötti segítséget. A XIX. században „kedven” nemcsak jó hangulatot értettek, sőt elsősorban nem azt, hanem isteni áldást, vagyis üdvösséges jelenlétet a nép számára.

Most, a 200. évforduló hálára is kötelez, mert voltak időszakok, amikor egyszerűen el akarták törölni a Himnusz éneklését. Isteni csoda, hogy megmaradt még az ateista, materialista időkben is. Most ugyancsak fontos, hogy a Himnuszt imádságként énekeljük, mert olyan időket élünk, amikor a nemzetet, a hazát a felejtés kultúrájával ki akarják törölni az emlékezetünkből. Nekünk a költő és a zeneszerző szándékát a mában is és a jövőben is tovább kell vinnünk.

Kölcsey kiemelkedett kortársai közül, úgyannyira, hogy amikor halálhírét vette Wesselényi Miklós, így kiáltott föl: „Nem közénk való volt”. Eltelt 200 év a Himnusz megírásától, s ünneplésünk akkor lenne teljessé, ha mindaz az „éthosz”, amely Kölcsey szívét átjárta, a miénkre is hatna. Így emelkedne föl a magyar nép a hazaszeretetben nagy Fiához.

Dr. Bábel Balázs
Kalocsa-kecskeméti érsek