Kitelepítési emlékművet emelnek Hajóson – Felirathoz gyűjtik a kényszerből elszármazottak adatait

Felhívást tett közzé a Hajósi Német Nemzetiségi Önkormányzat (HNNÖ) a közösségi médiás honlapján:

Össze szeretnék gyűjteni azoknak a hajósi embereknek, családoknak a nevét, akiknek a háború utáni kitelepítés során el kellett hagyni otthonukat, házukat. Kérjük a pontos helyesírású hivatalos név mellett az esetleges ragadványnevet és/vagy utcanevet is megjelölni a könnyebb személyazonosítás érdekében!” – áll a felhívásban

AZ ADATOKAT A HNNÖ RÉSZÉRE KÉRIK ELJUTTATNI!

Az önkormányzat elektronikus levelezési címe: hajosinno@gmail.com.

– áll a bejegyzésben, amelyben az együttműködő segítséget mindenkinek előre is megköszönik.

Figyelemmel arra, hogy a kollektív bűnösség jegyében meghozott szégyenletes cselekményről, a kényszer kitelepítésekről, lakosságcserékről, rátelepítésekről különösen a fiatalabb generációk csak kevés ismerettel rendelkeznek, az alábbiakban Schőn Mária: A hajósi svábok kitelepítése című, tudományos alapossággal megírt, a Honismeret folyóirat 2018/2. számában megjelent, a Honismereti Szövetség honlapján is olvasható írásból idézünk, emelünk ki részleteket, de a teljes cikket elolvasásra ajánljuk mindenkinek.

Schőn Mária: A hajósi svábok kitelepítése
/részlet/
(Kiemelések tőlünk!)

„…A magyarországi németséget a kitelepítés több hulláma érintette. Hajóson a kitelepítések évei 1945. május végén kezdődtek el, és eltartottak 1948 nyaráig. Ezek alatt az évek alatt sose szünetelt a rettegés, hogy a családokat mikor zavarják ki a saját házukból, félórai vagy egy napnyi összecsomagolás áll-e rendelkezésükre, és a ház előtt megálló járművek majd hová viszik őket, megmaradhatnak-e Magyarországon, vagy menni kell nyugati vagy netán keleti irányba.
Az történt, hogy legelőször házukat és teljes vagyonukat kobozták el, és esetleg falujukat is elkényszerültek hagyni, de megmaradhattak az országban, kereshettek maguknak befogadó házat, családot és munkát, és a befogadásért cserébe beállhattak hónapokra, de inkább évekre ingyen munkaerőnek, és Hajós talán soha többé nem lett otthonuk. Az 1947 áprilisától 1948 nyaráig tartó nagy kitelepítések idején azonban már az országból is száműzték őket.

Hajóson 1945. május végén az embereket családostul hurcolták el a kalocsai tolonctáborba, amely érthetetlen módon egyedül a hajósi németségnek készült. Pedig a faluból 5, illetve 8 km-re, aztán csak néhány tíz kilométerrel odébb Baja környékén egymást veszik körül a sváb települések, de a kalocsai toloncba csak hajósi családok kerültek, vegyesen csecsemőkortól a nagyszülők korosztályáig. Szauter Ferencné Fiedler Judit hajósi krónikája szerint 420 fő. A hajósiak azt a magyarázatot fogadják el hitelesnek, hogy Hajós népét a Kalocsai járás sújtotta ezzel a büntetéssel, míg Császártöltés a Kiskőrösi járáshoz, Nemesnádudvar a Bajai járáshoz tartozva, azok védelmében részesült. Három hónap múltán, augusztus végén felszámolták a tábort, ám addigra ezeknek a családoknak már nem volt otthonuk, mert a kitoloncolásuk másnapján már megjelentek az Alföld agrárproletárjai, akik úgymond kiigényelhették bármelyik házat, amelyik nekik megtetszett, és onnan kiebrudalhatták a háztulajdonos családot.

Május végén a német falvakat, így Hajóst is időben elsőként a magyarországi belső migrációs csoportok lepték el, főként az alföldi nincstelen szegényparaszti tömegek, a telepesek.

A TELEPESEKET NEM A POLITIKA KÉNYSZERÍTETTE A SVÁB FALVAKBA, HANEM ÖNSZÁNTUKBÓL JÖTTEK HÁZAT ÉS FÖLDET FOGLALNI. A SVÁB FALVAK GAZDAGSÁGA VONZOTTA ŐKET.

A házfoglalással természetszerűleg együtt járt ugyanis a kitelepített sváb teljes ingó és ingatlan vagyonának birtokba vétele. Ahogy kitelepítették a hajósiakat, másnap már jöttek a készbe és a készre. Fegyveres nemzetőrök kíséretében, durungokkal felfegyverkezve, hangos szóval jelszavakat skandálva járták az utcákat: „Magyaroknak kenyeret, sváboknak kötelet!”; „Földet, kenyeret, fasisztának kötelet!”; „Házat, földet nem adunk, inkább kapát-kaszát ragadunk!”; „Bundistáknak, fasisztáknak öt perc az élet, öt perc, és nincs tovább!” Hajósra Kiskunhalasról, Bócsáról, Kecelről, Kalocsáról, Miskéről, Fajszról, Pirtótól, Szankról, Fehértóról, Csaláról, Ókécskéről stb. érkeztek. Mikor fölélték az ingyen az ölükbe hullott vagyont, és azt újra kellett volna termelniük, de termelési tapasztalataik és munkakedvük nem lévén, a földjeik, szőleik fokozatosan elvadultak, ők maguk pedig visszaszegényedtek, akkor 1956 előtt, négy-öt család kivételével, szinte észrevétlenül mind elmentek, vagy vissza a homoki tanyavilágba vagy Sztálinváros felépítéséhez.

A kitelepítésnek egy másik formáját, az ún. rátelepítést a hajósi népnek kétféle formában kellett elviselnie. Rátelepítés az, amikor a törvény erejével és hatósági erőszak alkalmazásával nagyobb néptömegeket kikényszerítenek egy településről, és betelepítik egy másik település lakosságának nyakára. Ennek célja, hogy a településből való eltávolításuk révén helyet biztosítsanak valamilyen másik közösségnek. Az adott esetben a német kitelepítetteknek valamely csoportját rátelepítették egy másik település sváb lakosságára. 1946 nyarán történt, hogy Hajós népére ráköltöztették három dunántúli falu, Püspöknádasd (ma Mecseknádasd), Tevel és Hidas német lakosságának egy részét, kb. 1200 főt. Amikor az 1946 májusában Németországba indított vonatok népét már nem fogadta be az amerikai zóna, visszafordították őket, és a családokat szétosztva, kb. három hónapra elhelyezték őket a falunkban. Nagyszüleimék házában akkor a dunántúli hat fővel megszaporodva nap mint nap összesen 12 fő ellátását, elszállásolását és étkeztetését kellett megoldani.

A következő évben, 1947 tavaszán Hajós népét ugyanilyen elgondolás szerint néhány bácskai falunak kellett befogadnia. Csávolynak, Csátaljának, Garának, de mindenekelőtt Vaskút családjainak vállalni kellett a rátelepítéssel együtt járó költségeket, szintúgy elviselni a házukba betelepített idegen svábok nyűgét.

Az 1947-es és 1948-as év a Németországba történt nagy kitelepítésé volt, ahogy a hajósiak nevezik, amelynek célja az volt, hogy felszabaduljanak a házak a Felvidékről áttelepítendő magyarok részére. A magyar–csehszlovák lakosságcseréről szóló egyezmény – eszmeiségét tekintve – össze sem vethető a fentebb leírt politikai intézkedésekkel. Itt végleges lakosságcseréről, a felvidéki magyarságnak a hazájából való végleges kiűzetéséről és a magyarországi sváb falvakban való végleges letelepítéséről van szó, ugyanakkor a németségnek a Magyarországról való végleges száműzetéséről. Itt a tiszta etnikumú államok létrehozása politikai eszméjének a valóságba való átültetése valósult meg.

Hajósra 1947 áprilisától kezdve érkeztek a felvidéki magyarok.

OLYKOR TALÁLKOZOTT A HÁZBAN MÉG BENT LAKÓ SVÁB CSALÁD ÉS A HÁZBA BEKÖLTÖZNI PARANCSOLT MAGYAR CSALÁD, ÉS EGYIK JOBBAN SÍRT, MINT A MÁSIK, MERT MINDKETTŐNEK A HÁZÁT ÉS HAZÁJÁT KELLETT OTTHAGYNIA.

A Németországba kitelepített hajósiak legtöbbje hazatért. Zónákon átküzdve magukat, többszöri visszavetés után is hazaszöktek. Anyai nagypapám többször bizonygatta falkensteini befogadó gazdájának, hogy mire elfogy a hazulról hozott szalonna, addigra otthon lesznek a nagymamámmal. A német gazda csak ingatta a fejét: „Nie und nie, Paul, das kommt nicht mehr soweit.” (Pali, soha-soha, az már soha nem lesz lehetséges.) „– Márpedig mi addigra otthon leszünk!” És 1949. május végén egy nap bekopogtattak az akkor éppen az érsekcsanádi Duna mellett lakó családunkhoz. Ginál Judit a reménytelen hosszú utat Waldheimből haza falábbal tette meg.

„A két és fél évig húzódó telepítések során mintegy 170 ezer sváb kényszerült elhagyni szülőföldjét. Az 1941-ben még közel félmilliós magyarországi németség száma a háborús veszteség, a menekülés és a kitelepítések következtében 200–220 ezer fővel csökkent. A svábság kitelepítésével az ország legeredményesebb mezőgazdasági termelőit és iparosait vesztette el. Ezt a veszteséget azóta sem tudtuk kiheverni.”
A Terror Háza egyik összefoglaló anyagának záró bekezdése is a németség elüldözését veszteségként könyveli el: „A svábok, ahogy egykor Magyarországon, úgy régi-új hazájukban újra gyökeret eresztettek. […] Tehetségük, szorgalmuk, munkabírásuk meghozta gyümölcsét. Németország nyert általuk, Magyarország pedig veszített. Ismét.”

Még egy fontos dátum van, amelyre a hazai németségnek nagyon sokáig kellett várnia. Ez 1950. március 25. (3.§ [1]) volt, amely visszaadta a magyar állampolgárságot a magyarországi németségnek. A rendelet így szól: „Az áttelepítésre vonatkozó rendelkezések hatálya alá eső mindazok a személyek, akiket nem telepíttettek át, úgyszintén azok, akiknek áttelepítésére sor került ugyan, de a jelen rendelet hatálybalépésekor Magyarországon tartózkodnak és az erre vonatkozó rendelkezések szerint jelentkezési kötelezettségüknek eleget tettek, magyar állampolgárok, és a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai.”

Kiszámítható, nem hónapokban, hanem években, hogy 1944 karácsonyától 1950. március végéig a németség tagjai a csecsemőtől a meglett korú öregekig mennyi ideig voltak hazátlanok, számkivetettek, földönfutók, kisemmizettek és megvetettek.
Ám addigra már, tehát 1950-ig, a korábban egységesnek mondható Hajós lakossága más településekhez hasonlóan szétzilálódott. Az egyik nagybátyám így fogalmazott: „Hajós csak 1945-ig létezett, 1945-ig volt.”

Utolsó gondolatként érdemes eltöprengeni annak a lassan háromszáz éves szimbolikus batyunak a történetén, amelyet Kovács Imre emlegetett. Őseink valóban csekély holmival érkeztek be Magyarországra. Mégis a holminál sokkal nagyobb értékekkel. Egy kultúrnép érkezett ide, amelyre a török idők után elengedhetetlenül szükség volt, hogy élet költözzön az országba. Dr. Gyenes Antal véleménye: „A németek termelési kultúrájukat tekintve kétségtelenül a legmagasabb szintet képviselték a Bácskába érkező telepesek között.”
A betelepített németség nem nyugodott bele a kezdeti évek, évtizedek nincstelenségébe, hanem hatalmas erőfeszítéssel az ország különböző részein rendezett falvak és városok sorát hozta létre. Mezőgazdasági munkájukkal a Bácskában és a Bánátban megteremtették Európa éléskamráját. A hajósiak a falujukat a mocsárból emelték ki, amelyet fokozatosan szebb külsővel láttak el. Megteremtettek egy híres szőlő- és borkultúrát, aminek következtében létrejött a hajósi ékszerdoboz, a pincefalu.
Úgy gondolom, hogy

A NÉMETSÉG HATÁRTALAN SZORGALMÁVAL, TÖRVÉNYTISZTELETÉVEL MEGBÍZHATÓ, JÓ ÁLLAMALKOTÓ ELEM. MAGUKRÓL AZT A SZÓLÁST MONDJÁK, HOGY MEZTELENÜL ZAVARJÁK BE ŐKET AZ ERDŐBE, ÉS ÚJ RUHÁBA ÖLTÖZÖTTEN JÖNNEK KI ONNAN.

De rá kellett döbbenniük a legújabb kori történelemnek egyik nagy tanulságára, hogy nehéz a nemzetiségi lét, mert mindig támadásoknak van kitéve.

Írásomhoz hozzáfűzöm családunk tragédiájának rövid összefoglalását. Az 1945–1953 közti időszakban koldusszegényen vándoroltunk egyik faluból a másikba, falvakból tanyákra, néha egy héten belül egyik házból a másikba, míg végre a szülői ház visszavásárlásával lezárhattuk tíz stációból álló vándorlásunkat. 1953. február 2-án Gyertyaszentelő Boldogasszony visszavezetett bennünket az otthonunkba.
Ezen évek alatt átéltük a magyarországi németség szenvedésének jó részét: a kilakoltatást öt perc alatt, teljes vagyonelkobzást és jogfosztást, a kitelepítést Németországba, más németek ránk telepítését, nagypapánk révén egy teljes évi börtönbüntetést.
A sors kegyességének köszönhetően viszont kimaradt életünkből az elhurcolás a kalocsai tolonctáborba (ahová csak hajósi németeket hurcoltak el, más németeket nem), a málenkij robot három vagy öt, a tököli vagy kazincbarcikai büntetőtáborokkal együtt esetleg nyolc éve, aztán a vaskúti népre való rátelepítésünk is. Szinte hihetetlen a csoda: családunk minden tagja életben maradt a felfordult világban, a zűrzavar hosszú évei alatt.
Amit családunknak elengedett a történelem kuszasága és a politika önkénye, azt viszont Hajós népe összességében mind elszenvedte. A politika győzedelmeskedett, kiadott jelszavának megfelelően. Ahogy egy batyuval érkeztek őseink Magyarországra, úgy hajtották végig a németséget egy batyuval, sőt, batyutlanul a háború utáni évek országútjain. De ahogy Brecht Kurázsi mamája nem lett semmiféle kufárkodással gazdagabb, csak fáradtabb és elkeseredettebb, mi is minden vagyontól megfosztva, szegénységben és lélekben is megtörten, meggyötörten hagytuk magunk mögött ezeket az éveket…”

Schőn Mária

Az idézett cikk a Honismeret folyóirat 2018/2. számában jelent meg.


Bortókép forrása: Honismeret.hu