Taposóaknák millióit rejti a homok a Szaharát kettévágó fal tövében

A Nyugat-Szaharát magához csatoló Marokkó által az 1980-as években nagyrészt kőből és homokból emelt berm vonalában települt a világ egyik legsűrűbb aknamezője is, becslések szerint összesen akár több millió akna is megbújhat a homoktenger alatt. A fal árnyékában húzódó megoldatlan konfliktus már évtizedek óta tart, és nem igazán látszik a vége.

A Monarchia is szemet vetett rá

A Nyugat-Szahara egykori spanyol gyarmat, ma nagyrészt marokkói ellenőrzés alatt álló afrikai terület, a lakosságának többsége szaharavi/szahravi, akiket a Maghreb palesztinjainak is neveznek. Magyar szála is van a terület történetének, ugyanis a nagyhatalmi pozícióját már elveszítő Spanyolországtól az Osztrák-Magyar Monarchia is szerette volna megvenni a Nyugat-Szaharát 1899-ben. Ez azonban végül nem valósult meg, így nem lett a Monarchiáé a világ egyik legritkábban lakott, foszfátban viszont igen gazdag területe.

Spanyolország több mint 90 év gyarmati uralom végén, a nyugat-szaharaiak évek óta tartó függetlenségi törekvései és Marokkóval folytatott harcok után mondott le a területről 1975-ben. A szaharavik önállóságáért küzdő Polisario Front 1976. február 27-én kikiáltotta a független Szahravi Arab Demokratikus Köztársaságot (SADR). Két, történelmi területi igényeire hivatkozó szomszédos ország azonban hallani sem akart a terveikről. Mauritánia délről, Marokkó pedig északról nyomult be, és osztatta fel lényegében egymás között a Nyugat-Szaharát.

A Polisario Front harcosainak sikerült 1979-re kiszorítaniuk délről a mauritániai csapatokat, de addigra a területet történelmi előzményekre hivatkozva is magának követelő Marokkó már jókora részeket foglalt el észak felől. II. Haszán marokkói király azzal számolt, hogy hamar véget érnek a harcok: a marokkói katonák sokszoros fölényben voltak, és a légierőt is bevetették. Azonban a régióban Marokkóval rivális Algériába visszavonuló Polisario Front szovjet fegyvereivel, légvédelmi rakétáival és harckocsijaival, legfőképpen pedig a gerillataktikájának köszönhetően tartotta magát, és rendre behatolt a marokkóiak által ellenőrzött területekre.

Felhúzták a falat, és lerakták az aknákat

Marokkó ekkor döntött úgy, hogy drasztikus módszerrel próbál meg gátat szabni a Polisario Front támadásainak, és 1980-ban megkezdte a későbbi falrendszer első szakaszának megépítését. A New York Times szerint negyven buldózer építette folyamatosan a falat, napi 5-10 kilométert haladva. Egyre nagyobb területeket kerítettek így el, és hét év alatt, hat részletben szinte teljesen kettévágták a Nyugat-Szaharát. A homok- és kőfalat több szakaszon szögesdrót és árkok övezik, néhány öt-tíz kilométerenként pedig radarrendszerekkel ellátott katonai őrposztokat is felállítottak. A bunkerekben összesen 120 ezer marokkói katona teljesít szolgálatot.

A harcok alatt Marokkó, de a Polisario Front is aknákat telepített a homokfal közelébe, ami így az ENSZ aknaelhárítási szervezete, az UNMAS szerint a világ egyik legsűrűbben elaknásított területévé vált. Ráadásul utólag is rettentő nehéz már visszakövetni, hova helyeztek aknákat, mert az erős szelek, a homokviharok sokszor átrendezték a területet. Az aknák azután is több ezer ember haláláért és megcsonkításáért felelős, súlyos örökségként maradtak hátra, hogy Marokkó és a Polisario Front 1991-ben hivatalosan tűzszünetet kötött.

Az erőforrások a fal egyik, a sivatag a másik oldalán

A tizenöt év alatt több ezer halálos áldozatot követelő konfliktus azóta szünetel, de az nem változott, hogy Marokkó a homokfalrendszerrel és aknamezővel kettészelte a területet. A tengerpart, és a természeti erőforrásokban gazdag részek mind a fal Marokkó által védett oldalára kerültek. Marokkónak nem a sivatagi homok fontos ennyire – habár állítólag exportálnak innen külföldre –: a foszfátbányászat mellett a halászat és a nomád pásztorkodás is pörög, a sejtések szerint pedig a partokhoz közeli vizek alatt bőséges olaj- és földgáztartalékok rejtőznek.

Ugyanakkor a Wikileaksen kiszivárgott egyik amerikai diplomáciai távirat szerint komoly gazdasági kihívásokkal küzd a terület a belenyomott pénz ellenére. Marokkó évente 400 millió dollárt költ a 120 ezer katonára és a fal fenntartására.

A fal másik oldalán, a Polisario Front által ellenőrzött, gyéren lakott, akácokkal megtört sivatagos területeken nagyjából 30-40 ezer lakos maradt. Többségük itt felállított menekülttáborokban, vagy nomádként él. Nyugat-Szahara egészét tekintve összesen 165 ezer ember menekült el a harcok elől, többségük a határhoz közel, egy algériai menekülttáborba került. 2004 és 2014 között az ENSZ menekültügyi ügynöksége, az UNHCR több mint húszezer családlátogatást szervezett meg a falon keresztül.

Az algériai Tindouf városánál kinőtt menekülttáborokban vannak a Polisario Front által kikiáltott Szahravi Arab Demokratikus Köztársaság különböző intézményei. Líbia évekig kiállt a függetlenségi törekvések mellett, és Algéria továbbra is támogatja a Polisario Frontot.

Nem tartottak népszavazást

A terület végső státuszáról (a teljes függetlenségről vagy a Marokkóhoz tartozásról) egy 27 éve halogatott népszavazás hivatott dönteni. Az ENSZ ugyanis nem ismerte el Marokkó uralmát a terület felett, és a hágai Nemzetközi Bírósághoz (ICJ) hasonlóan elismerte a szaharavik önrendelkezési jogát. Elméletileg 1991-ben is úgy jött létre a tűzszünet, hogy előrevetítették a népszavazás megtartását. A tűzszünetet az ENSZ tartatja be a MINURSO nevű, vagyis a Nyugat-Szaharai Népszavazásért Felelős Misszióján keresztül. A referendumból azonban azóta sem lett semmi.

Marokkó a területi integritására hivatkozva nem enged beleszólást az ügybe. Rabat a népszavazás megtartása helyett széleskörű autonóm státuszt ajánlana fel a területnek, amit viszont az évtizedek óta a függetlenségért harcoló Polisario Front nem fogadott el. Közben a Nyugat-Szaharába érkező több százezer marokkói telepes miatt kezd komolyan átrendeződni a népességarány a fal marokkói oldalán. 

Nem enyhült a helyzet

Az ENSZ-misszió mandátumát többször is meghosszabbították, ennek ellenére nem sok előrelépést sikerült elérnie a helyzet rendezéséhez. Közben az évtizedek alatt mindkét fél komolyan lobbizott azért, hogy minél több ország ismerje el a saját fennhatóságát. Habár az ENSZ keretein belül nem, de szakértők szerint több fontos ország, például az Egyesült Államok és Franciaország is annak örülne, ha a Marokkó által felajánlott autonómiás megoldás irányába indulnának el. A szaharavik támogatói viszont más konfliktusokkal összehasonlítva, kettős mércével példálóznak.

A fal továbbra is állandó tüskeként magasodik az egész konfliktusban. Az aknamezők kiépítése óta több százan meghaltak, sok ezren pedig maradandó sérüléseket szenvedtek a fal közelében. A függetlenségre törekvő szaharavik ügyének szimbóluma lett az a 19 éves fiú, akinek néhány éve a jobb lábát térd alatt amputálni kellett egy akna miatt, miután egy követ próbált átdobni a homokfal másik oldalára.

Az elmúlt években a fiatalok közül egyre többen költöztek be az algériai menekülttáborokból a fal keleti oldalára, amit felszabadított területeknek hívnak. Nincs könnyű életük azoknak, akik itt maradtak, mégis akadnak, akik Spanyolországból tértek vissza a tanulmányaik elvégzése után. Rendszeresen tartanak a fal ellen emberi jogi tüntetéseket is, a Deutsche Wellének nyilatkozott egy szaharavi, aki minden második hónapban békés tüntetéseket szervez egy ifjúsági szervezetével.

Közben pedig a fegyveres villongások is újrakezdődtek. A Reuters szerint VI. Mohamed marokkói király 2017 elején azért fordult az ENSZ-hez, mert szerinte a Polisario folyamatosan fegyveres provokációkat tart Guergueratnál. Ennek előzményeként azonban a Polisario vádolta azzal Marokkót, hogy megsérti a tűzszünetet, amikor utat próbált meg építeni az ENSZ által ellenőrzött köztes területen. A helyzet továbbra is feszült a fal két oldalán, a megoldás pedig a távoli jövőben sem dereng.

Forrás: Index