November 4.: nemzeti gyásznap – Hatvannégy éve Kádárék hívására e napon rohanták le a pár napig szabad Magyarországot az orosz tankok

Akkor még nem lehetett tudni semmit Kádár és társai hazaárulásáról, csak találgatni lehetett, mi történt. A következmények ismertek: a harcokban több ezren haltak meg, Budapestet alig több mint tíz évvel a világháború befejezése után újra rommá lőtték, a szabadságharc leverése után megtorlásképpen több száz embert gyilkoltak le.

Évtizedek múltak el, mire végre újra őszintén tekinthettünk vissza, és beszélhettünk ’56-ról. Végül 1990-ben helyére került eme időszak értékelése is, azóta nemzeti ünnepként emlékszünk meg október 23-áról.
Kalocsán az itt raboskodott politikai foglyok tiszteletére a börtön falán elhelyezett emléktáblánál szoktunk megemlékezni a magyarság legutóbbi szabadságharcáról, ahogyan ez idén is történt. Ezúttal Font Sándor országgyűlési képviselő mondott ünnepi beszédet, amelyben fölelevenítette a 64 éve történteket, valamint az azóta eltelt idő főbb állomásait. A november negyedikei szomorú évfordulóra Font beszédének kivonatos leiratával emlékezünk.

A második világháború után a győztes nagyhatalmak közti paktum eredményeképpen hazánk a Szovjetunió vezette a kommunista tömb fennhatósága alá került. Ez azt jelentette, hogy az Oroszországban addigra már bejáratott bolsevik államirányítási modellt terjesztették ki hazánkra is. Ez Magyarország és a magyar nemzet számára rendkívül rossz hír volt, hiszen mi a nyugati kultúrkörhöz, az európai civilizáció tartoztunk addig, nem pedig egy távolkeleti, diktatórikus felépítésű államrendszerhez.

Lengyelország, Csehország és Magyarország is próbált kitörni ebből a helyzetből: lázadások törtek ki a szovjeturalommal szemben. 1956-ban Poznanban munkásfelkelés tört ki, ami megrázta az ottani kommunista bábkormányt, mert önmagukról azt hirdették, hogy ők a munkások és parasztok kormánya, és ugyanezt hirdették Magyarországon is, Rákosi vezetésével. A lengyelországi események következtében Gomulka is kritizálni kezdte a sztálini irányt. Sztálin 1953-as halálával a kommunista vezetők, így a magyarországiak, Rákosi körei is bizonytalan helyzetbe kerültek, hogy ezt az irányvonalat szabad-e tovább követniük.
A magyarországi értelmiség és diákság a lengyelekkel vállalt szolidaritást, úgy vélték, el kell szakadni a sztálini modelltől, és ennek deklarálására október 22-én az egyetemisták egy 16 pontos kiáltványt tettek közzé.
„Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!” – szólt a szlogen.

Október 23-án a szimpátiatüntetést hirdettek meg több gyülekezőhelyre. A felhívásoktól az akkori kommunista hatalom teljesen megzavarodott: nem tudtak dönteni, hogy engedélyezze, vagy betiltsa e demonstrációkat. Ha nem engedélyezik, akkor a műegyetemen karhatalmi erővel kellett volna megakadályozni a gyülekezést, és hogy átvonuljanak a Bem szoborhoz. A másik lehetőség az volt, hogy szemet hunynak, és a történteket a tradicionálisan erős lengyel-magyar barátság számlájára írják. Ez utóbbit választották, nem mertek karhatalmi előtt bevetni a szolidaritási tüntetés megakadályozására.

Az értelmiség a színészek egy része a pesti Petőfi szobornál gyülekezett, ahol Sinkovits Imre emlékezetes szavalata hangzott el: a Nemzeti dalt adta elő. Az itt gyülekező tudták, hogy a budai Bem szoborhoz kell átmenniük, ahol a műszaki egyetemisták demonstráltak, szintén neves szónokok, például Bessenyei Ferenc színre lépésével. Ekkor már érezhető volt, hogy a szimpátiademonstráció az itteni hatalmat kritizáló nagygyűlése alakul át, ezért úgy döntöttek, hogy akaratukat a Parlament előtt, a Kossuth téren is ki kell nyilvánítaniuk, ahova már 200 ezres tömeg érkezett.

A tömeg Nagy Imrét követelte, akiben jobban bíztak, mint a sztalini hagyományokat folytató rákosista vezetés többi tagjában. Noha korábban miniszterként a mezőgazdaságot különösen sújtó beszolgáltatási rendszer bevezetője volt, azonban Sztálin halála után a lazítás irányába mutató gondolatokat fogalmazott meg,elnyerve a magyar nép tetszését.

Nagy Imre este kilenc körül került abba a helyzetbe, hogy szólhatott az egybegyűltekhez. Elvtársak! – kezdte beszédét Nagy, amit a tömeg hangos fújolásal, fütyüléssel utasított vissza. Ez után megszólítást és hangnemet váltva éreztette, hogy ő is másképpen képzeli el a további utat.

Ekkor már érkeztek a hírek arról, hogy a rádió székházához egy másik szerveződés vonult, ahol megindultak az első fegyveres összecsapások is a rádiót védő karhatalmisták és az azt elfoglalni kívánó forradalmárok között.

Néhány nap múlva Nagy Imre miniszterelnök lett, Rákosi Moszkvába dezertált. A sors iróniája, hogy soha többé nem tért vissza, külföldön halt meg.

E közben a forradalom Budapestről az ország egészére kiterjedt, noha a tömegkommunikáció még sokkal lassabb volt a mostaninál. Forradalmi központok alakultak ki Mosonmagyaróváron, Salgótarjánban, Tiszakécskén, ahol drámai sortüzek vetnek véget a tiltakozásoknak.
A szovjet tankok átmenetileg kivonultak Budapestről a Tisza vonaláig. Ott rendeződtek, és várták a nagypolitika döntését, miközben Nagy Imre bejelentette, hogy kilépünk a Varsói Szerződésből, és Jugoszláv mintára független államként folytatjuk.

A Nyugat ekkor minden fórumon azt üzenete, hogy tartsunk ki, jönnek, segítenek, mert ez a kommunista irányítási rendszer tovább nem tartható.
Ez tizenegy-néhány éven belül a második nagy hazugságuk volt felénk, ugyanis a második világháború idején, a Horthy rendszerben a katonai diplomáciai és titkos diplomáciai utakon is azt üzenték, hogy a háborúból valaki kiugrással Magyarország megmenthető, ezért csatlakozzunk a nyugathoz.
A mára feloldott titkos dokumentumok, levéltári anyagok tanúsága alapján ma már tudjuk: a nyugatnak esze ágában nem volt Magyarországot kirántani Németország gyűrűjéből. Ellenkezőleg: arra törekedtek, hogy a németeknek lekötött erői legyenek Magyarországon. Örültek tehát Magyarország 44-es német megszállásának, ezáltal ugyanis javultak esélyeik a nyugati végek felszabadítására.
Ugyanez történt, amikor elhitették, hogy jönnek és segítenek a szovjet megszállókkal szemben, holott ez eszük ágában sem volt.
Közben a Szuezi válság miatt újabb világháborús konfliktus kialakulásától is tartottak, ezért elnézték a Szovjetuniónak hogy az ismert körülmények között visszatérjenek Magyarországra csapataik.

November elsején, másodikán és harmadikán Kádár és Münnich eltűnik Budapestről. Csak utólag tudjuk, hogy Moszkvába repültek, ahol Hruscsovval és Brezsnyevvel arról egyeztettek, hogy úgymond forradalmi munkás-paraszt kormányt kell alakítani, akik szovjet segítséget kérnek, új kormányként megadva ezzel a felhatalmazást a szovjeteknek a visszatérésre, méghozzá megmentőként.
Így alakult meg a Kádár-Apró-Dögei kormány.

Font felhívta a figyelmet, hogy Apró Antal – aki Kádár leghűségesebb követője volt a következő időszakban, beleértve a forradalom utáni megtorlásokat is – lánya Apró Piroska volt, akinek lánya Dobrev Klára, az ő férje pedig Gyurcsány Ferenc.

A történelem már csak ilyen egyenes vonalú.” November 4-én megindultak a szovjet tankok. Nyilvánvaló, hogy a világ már legerősebb hadserege ellen Magyarországnak semmi esélye som volt. Nagy Imre kormánya a semleges Jugoszlávia nagykövetségre menekült, ám őket tisztázatlan körülmények között Romániának adják át, ahol családostól Snagovba deportálták őket száműzetésbe, ahol évekig éltek. Majd, miután Románia kiegyezett a Kádár-rendszerrel, visszahozták Magyarországra a forradalmár kormánytagokat, ahol a ma már ismert módon, de akkor nagy titokban, koncepciós perek után többségükben kivégezték őket Akit nem, azt sok évi börtönre és vagyonelkobzásra ítélik. Ebben a kormánycsapatban volt Donáth Ferenc is, akinek fia Donáth László – négy cikluson keresztül, 1994-től 2010-ig az MSZP padsoraiban parlamenti képviselő –, és annak lánya az a Donáth Anna, aki – idézzük –

ő maga vallotta be az elmúlt napokban, hogy naponta azzal foglalkozik, hogy elárulja Magyarországot. Ismét rendkívül érdekes, hogy a történelemnek milyen egyenes vonala van..."Az 56-os forradalom utóéletének következő állomása, hogy 1989. június 16-án újra temettük Nagy Imrét és mártírtársait, ahol Font maga is ott volt, az akkori rendszerváltó pártok közül az MDF tagjaként vett részt a szervezésben.

Nagyon megijedtünk, amikor Orbán Viktor azt mondta, hogy az oroszoknak ki kell vonulni Magyarországról. Nézegettük az emeletes házakat, hogy vajon lőnek, vagy nem lőnek onnan… Nem lőttek. Orbán Viktor azóta többszörös miniszterelnöke Magyarországnak.”

A 90-BEN ESŐKÉNT SZABADON MEGVÁLASZTOTT KORMÁNY ELSŐ INTÉZKEDÉSEI KÖZÖTT VOLT, HOGY OKTÓBER 23 ÁT A NEMZETI ÜNNEPEK SORÁBA EMELI.

Aki 89. előtt megpróbálta ezt a napot megünnepelni, annak súlyos meghurcoltatás lett osztályrésze – idézte föl Font.

De mi történt 1956 után? – ezzel kapcsolatban Hamvas Bélát idézi, aki 56. után jó néhány évvel Öninterjú címen írja le azzal kapcsolatos gondolatait, hogy az értelmiség, a középosztály és a művészek távol tartották magukat a diákok és a kétkezi munkások megvívta 56-os forradalomól, figyelték hogy ebből ugyan mi lesz.
A korabeli fényképeken jól látható a munkásokra jellemző egyszerű öltözet és a nagyon fiatal arcok, ahogyan a halálraítéltek között is több fiatalkorút találhatunk, akiket még gyermekként ítéltek halálra, majd az ítéletek végrehajtásával megvárták a 18. születésnapjukat hogy másnap felakasszák őket.

Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. MINTHA E HITVÁNY ÉS KORRUPT, NYOMORULT ÉS ZÜLLÖTT, TISZTÁTALAN ÉS ALJAS NÉPBEN EGYSZER, EGYETLENEGYSZER ÉS EGYEDÜL, AZ EGÉSZ FÖLDÖN EGYESEGYEDÜL NEM RAGYOGOTT VOLNA FEL AZ IGAZSÁG, ÉS NEM MONDTA VOLNA KI EGYSZERRE ÉS EGYHANGÚLAG MINDENKI, AKI ITT ÉL, KÉTSZÁZSZOROS TÚLHATALOM ELLENÉRE.

Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.Font fölidézte: maga Hamvas kegyetlen példát mutatott. Tiszapalkonyán dolgozott raktárosként. Az akkori hatalom űzte őt oda írásai miatt.

A XX. SZÁZAD LEGNAGYOBB FILOZÓFUSA TOVÁBBI ÉLETÉT RAKTÁROSKÉNT ÉLTE LE.

Milyen történelem lesz ez? A hazugság történelme.
1990-ig az iskolákban azt tanították, hogy ez az ’56, jobb is nem beszélni róla, de ellenforradalom volt, míg otthon a szülőktől ennek az ellenkezőjét hallotta az a generáció, ami kissé össze is zavarta őket.

Font saját ifjúságából felidézte műszaki egyetemista éveit, amikor 81. és 86. között mérnökhallgatóként tudományos szocializmust kellett tanulniuk, és már az is veszélyes volt, ha valaki kereste az igazságot, kérdéseket tett föl.
Például, hogy ki lőtt először a rádiónál. Ez egy súlyos kérdés volt. Természetesen az ÁVH-sok lőttek először, a kommunista történetírás szerint azonban a felkelők. Mára, a titkosszolgálati anyagok feltárása után pontosan tudjuk, hogy nem így történt.

Hogyan látjuk ’56-ot 64 év távlatából?
Nem volt olyan régen, amikor egy internacionalista, kommunista baloldal egy kőkemény diktatúrát épített ki itt, Európa közepén.
’56 a szabadságszerető magyar nép lázadása volt ez a diktatúra ellen. A magyar nép végre maga akart dönteni sorsáról. Békés, vér nélküli forradalomban próbálta meg szavát fölemelni, hogy Magyarország legyen szabad, független, és demokratikus ország.

'56 hősei olyan szabad hazáért harcoltak és áldozták életüket, amely szuverén, nem mások által irányított ország, és amelyet nem szállnak meg idegen hatalmak, amely maga dönt sorsáról, gazdaságáról, amelyet nem bábok vezetnek, és senki nem diktálhatja, hogy kivel éljenek a magyarok, és senki nem veheti el kultúrájukat és a nemzeti szuverenitást. Mégis, hogy jönnek ahhoz mások, hogy elmagyarázzák nekünk, hogy a migránsokat be kell fogadnunk és azokkal együtt élnünk, hogy jönnek ahhoz világi pénz-spekulánsok, hogy elmagyarázzák, kivel kell gazdasági együttműködést folytatunk hogy szabad-e Oroszországgal, Kínával, vagy Németországgal, az Egyesült Államokkal, és mikor melyikkel mennyire szoros együttműködést szabad kialakítanunk?!

A Kárpát-medence két évezred óta a világ nagyhatalmainak ütközési zónája. Hol az oszmán, hol az orosz, a római birodalom, vagy a Nyugat római császárság vívott fergeteges csatákat, nem ellenünk, hanem egy másik ideológia ellen, de itt volt a csatatér. Ezért nagyon észnél kell lenni, hogy ezekkel a világhatalmakhoz hogyan viszonyulunk, hiszen bármelyik el tud bennünket söpörni.
Hogyan nézünk majd utódaink szemébe?

Most, ezer év után magyarul beszélhetünk itt. Vajon újabb ezer év után emlékezni fognak ránk? Leszünk mi még akkor?
A mai kormány ezen fáradozik.

A magyar nép ma is egy szabadságszerető nép, amely soha nem felejti el az internacionalista baloldal diktatúráját, és azt sem, hogy a diktatúra úgy érkezett, hogy bábukat neveztek ki, és ráadásul felszabadítóknak hirdették magukat.
Ezzel szemben a magyarság nemzeti ünnepei mind a szabadságharcainkhoz kötődnek: Rákóczihoz, ’48 hoz, ’56 hoz. Ezek sorába tartozik október 23-a is, de van egy különbség a korábbiakhoz képest: míg Rákóczi korában és ’48-ban idegen hatalom ellen küzdöttünk, addig október 23-án nem csak a külső hatalom ellen, hanem saját kormányunk, az akkori bábkormány ellen is felléptek a tüntetők.

Tudjuk hogyan végződött úgy a Rákóczi-féle, mint a ’48 as szabadságharc és az 1956-os forradalom és szabadságharc.
Kérdezhetnénk: akkor mi értelme volt?

Erre a Székelyföldet leíró Orbán Balázstól idézett, aki a Rákóczi szabadságharc csatatereit végigjárta. Kászonszék leírásánál, ahol fergeteges túlerővel szemben buktak kell honvédeink, azt írja:

és midőn a hazafi a dicső napok emlékei által szentesitett hantokat tapodja, midőn e hősies harczok emlékeivel találkozik, ne szomorodjék el? Ne, mert e harczok nincsenek eredmény nélkül: azok erkölcsi nagyságuk egész fényében állnak a világ előtt, és a szent szabadság érdekében kiontott vér bizonynyal gyümölcsözni fog, s eredményes lesz, ha nem is a küzdőkre, de bizonynyal azok utódaira nézve."– idézte Font Sándor a felemelő szavakat, amelyhez így kapcsolódott:

Az a helyzet, hogy ezek az utódok mi vagyunk, a teljes magyar nemzet.
A mi felelősségünk, hogy a mai küzdelmekben vajon odaállunk-e az ország érdekében, és elmondhatjuk-e majd utódainknak hogy ebben az időszakban mi is megtettük a magunkét?! Munkánk tehát van, nem is kevés, még ha nem is olyan fegyveres harcos időket élünk, mint 1956-ban”