„Szusza” Pista bácsi anekdotáiból (3.)

Az Őt megidéző három részes megemlékezésünkben a korábbi időszakok egy-egy általa felvillantott emlékképét hoztuk el portálunk olvasói elé, amelyeket egykoron írásban is rögzített az utókor számára.  A már korábban megismert „Szép álmom volt”, „Láttalak Balázska” – történetei után ezúttal a foci, a játék, Janus-arcát idézi meg nekünk.

Voltak örömök és bánatok...

Több évtizedes edzői pályafutásom alatt voltak szép sikerek, örömök, de sajnos bánatos események is. Szerencsére azért az örömökből jutott több mindenkori tanítványaimnak. Most ezekből az eseményekből kívánok néhányat megidézni. Essünk túl előbb a bánatos dolgokon, már csak azért is, mert ezekből jóval kevesebb volt.Komáromban jártunk egy nemzetközi utánpótlás focitornán. A mi csoportunkban volt a Dunaszerdahely, Komáromi FC, Kisbér trió és az én csapatom. Mi a vártnál is könnyebben vettük a mérkőzéseket és 9–1-es gólkülönbséggel a csoport élén végeztünk. A rendezés szerint a folytatásban keresztbe játszottunk a másik csoport második helyezettjével, a nagyhírű Újpesttel. A játékvezetőkkel kapcsolatos sok frappáns szólásból most az eset kapcsán csak annyit említenék, hogy olyan „megye-egynéhányba” való bíró volt, „brazilos” kinézettel… Keresztben a pályán, 7 plusz 1-es csapatokkal folyt a meccs, ahol az első tíz percben már gólt értünk el. Utána érdekes módon a „spori” a félpályán sem engedett már át bennünket. Volt úgy, hogy meglepetésre még a partdobást is az Újpesttel dobatta helyettünk. A győztes újpesti gól is olyan körülmények között született, hogy a kapusunkat fekvő helyzetben addig rugdosták labdával együtt, amíg gól nem lett belőle. A végén megkérdeztem: mondja uram, nincs lelkiismeret-furdalása? Mire ő annyit válaszolt: „Az Újpest jobb volt, egyébként is örüljön ez a kis Kalocsa, hogy eddig is eljutott. Ez a mondat mindent megmondott. A mérkőzés végén, amikor kezet fogtunk az újpesti kollégával, ő azt mondta: – nem én vezettem a mérkőzést! Csak annyit tettem hozzá – de, maguknak…
Most az örömök közül szeretnék egy számomra kedveset megidézni. Abban az időben a mi korosztályunknak legmagasabb szintű, legnagyobb szabású rendezvénye a Coca-Cola Grand Prix volt. Vagyis azokat a csapatokat hívták meg a rendezők decemberben egy csúcstornára, amelyek a versenysorozat során a legtöbb pontot, azaz győzelmet szerezték.
Így kerültünk ötödikként az „országos krémbe”, a budapesti Körcsarnokban rendezett országos bajnoki döntőbe. Nyolc csapat volt hivatalos az „évzáróra”. A létszám miatt kieséses rendszerben zajlottak a küzdelmek. Mi az első mérkőzésünket az országosan jegyzett Margitszigeti FC-vel játszottuk, amelyet 2–0-ra sikerült legyőznünk. Majd jött a szintén közismert BVSC utánpótlás, amelyet ugyancsak elkaptak a srácok, igaz őket 2-1-gyel búcsúztattunk. Aztán kétszer is alul maradtunk– Debreceni Sportiskola, Győr – és ezzel végül is az előkelő negyedik helyen zártunk az országos döntőben. Ugye, ez azért nem rossz? Szerencsére így utólag elmondhatom, hogy több volt az örömünk, hiszen mindenkori csapataimmal 37 serleget szereztünk. Ez is igazolja, hogy az évek során több volt a siker a klub életében. És ez nem álom volt, hanem valóság, amelyet a mindenkori csapataim harcoltak ki az országot járva.
A történeteket lejegyezve egykori utánpótlás focitornák kalocsai sikereit szerettük volna megidézni a legendás „Szusza klub” gyermekfoci sikereiből úgy, hogy mindenki egy kicsit többet tudjon Lakatos „Szusza” Pista bácsi munkásságáról, mindenkori csapatai sikerszériájáról.