„Ti nem is tudjátok, hogy milyen jó kórus vagytok!” – Interjú Englerné Böttger Boglárkával, a Kalocsa Kamarakórus vezetőjével

– A Kalocsa Kamarakórus 2018-ban ünnepelte fennállásának húszéves évfordulóját. Az énekkar vezetője sem túl sokkal több ennél. Megkérdezhetem, hogy mennyivel?
– Nem.
– Jó. De csak úgy ránézésre is biztos, hogy nincs kétszer annyi!
– Kétszer annyi tényleg nem, mondjuk rá, kábé másfélszer…

– Pontosan mennyi ideje vezeti a kórust?
– A 2018-as volt a harmadik szeptember, amit együtt kezdtünk.

– Hogy került a kórus élére?
– Egyszer csak felhívott az egyik kórustag telefonon, hogy vállalnám-e őket, lenne-e kedvem vezetni a kórust. Villányi Eszter akkor ment el, én pedig egyből azt mondtam, hogy igen, aztán találkoztam három kórustaggal, hogy megbeszéljük a részleteket, hogy lényegében miről is lenne szó.

– Kik voltak ők?
– Romsics Imre, Somorai László és Kapitány Erik keresett meg, ők vették kézbe az ügyet. Nekem teljesen ismeretlen volt a terep, korábban nem is laktunk Kalocsán, nem ismertem igazán a várost sem. Akkoriban költöztünk Kecskemétről ide.

– Mert eredetileg kecskeméti?
– Nem igazán. Budapesten születtem, sokfelé laktunk, mivel szüleim munkája állandó költözködéssel járt, ezért sok vidéket és települést megismertem, de sehova se kötődök igazán. Kecskemét előtt éltem Dunaújvárosban, Tolna megyében két kisfaluban is, a fővárosban, sőt egy ideig külföldön is. Sokfelé laktam, de sehova sem kötnek igazán erős szálak.

– Ezek után miért épp Kalocsa? Itt volt munkalehetőség?
– Nem. Azért költöztünk Kalocsára, mert megtetszett a környék, a táj. Egyébként nem is Kalocsán lakunk, hanem Felsőereken. Vettünk ott egy tanyát és a kecskeméti 40 négyzetméteres panellakásból váltottunk falusi kertes házra. Úgyhogy nem csak a lakóhelyünk, hanem az életformánk is változott: állattartás, föld, minden a vidéki léttel jár.

– Milyen állatokra kell gondolni?
– Van a háznál baromfi, konkrétan kacsa, nyulak is voltak egy időben, de persze, nem eladásra szánjuk, csak megtermeljük a konyhára, amit kell. Házőrzőnek van kutyánk is.

– Mennyire kellett fölújítani a házat?
– Szerencsére elég jó állapotú tanya volt, bár egy kicsit hozzá kellett nyúlni. Ennek ellenére egyből be lehetett költözni, alig kellett vele csinálni valamit. Egy tisztasági festés és kész. Azért itt-ott a falat is kellett javítani, ami egy ilyen háznál természetes, de nem volt vészes. Ezen kívül minimális átalakítást is csináltunk, például volt olyan ajtó, amelyikből ablakot csináltunk, máshol kivettük a válaszfalat.

– Kire vonatkozik a többes szám?
– A férjemmel költöztünk ide.

– Ki ő?
– Engler Levente, az EMIKÁ-nál rendszergazda. Egyébként mérnök-informatikus végzettségű. Öt éve vagyunk házasok.

– Családalapítás?
– Majd. Még nem érzem úgy, hogy sürgetne az idő.

– Beszéljünk az énekkarról! Két és fél, három év elég ahhoz, hogy az ember megérezze, hogy mi van egy kórusban, mit lehet kihozni belőle?
– Amikor elvállaltam az énekkar vezetését, nem tudtam, mit vállalok. Az a három férfikari tag elmesélte, hogy szoktak három vagy négy szólamban énekelni, van hogy hiányoznak a próbáról, van hogy kicsit nevetgélősebbre sikerül a próba. De ennek alapján el se tudtam képzelni, hogy milyen társaság ez.
Adtak egy köteg kottát is, és közölték, hogy két hét múlva fellépésük lesz Kúlán, Kalocsa vajdasági testvérvárosában. Úgyhogy meg volt a mélyvíz kapásból! Persze, a művek betanítása még az előző kórusvezető, Villányi Eszter munkáját dicséri, én csak a legutolsó simításokat végeztem el rajta. De azért csak össze kellett szokni két hét alatt.

Az első kóruspróbán azt éreztem, hogy egy megtört társaság előtt állok, ezt ki is mondtam hangosan, és mondtam is nekik, hogy hogy ti nem tudjátok, hogy milyen jó kórus vagytok. Ezt a mai napig visszamondják nekem, és emlegetik, mert tényleg nem tudják, talán még mindig nem tudják, hogy mire képesek, és hogyan tudnak énekelni.

Húsz éves jubileumát ünnepelte a Kalocsa Kamarakórus – „Ekkora sikerünk még soha nem volt!”

Felemelő érzés volt látni, hogy több korábbi kórustárs elfogadta a meghívását, majd a Barátok című kórusműnél felmentek a színpadra és együtt énekeltek.

bővebben ...

– Mennyire volt „egyben” az énekkar? Milyen munkát végzett az előző karnagy?
– Nagyon sok mindent jól csináltak, és sok minden tetszett szakmailag, más dolgokon pedig láttam, hogy ezen azért lehet változtatni. Mindenesetre megmozgatta a fantáziámat és a lehetőséget láttam bennük, hogy lehet velük dolgozni, nyitottak az ötleteimre.
A kúlai szereplésre plusz próbát is beiktattunk, de úgy beszéltük meg, hogy nem vállalom el örökre. A kúlai föllépést elvállaltam, nézzük meg, hogyan tudunk együtt dolgozni, és utána beszélünk a továbbiakról. Aztán két próba alatt már lejött, hogy nyitottak az elképzeléseimre, tudnak hozzám alkalmazkodni. Ha én gyorsabban vagy lassabban szerettem volna hallani egy darabot, mint ahogy ők megszokták, vagy teszem azt, egy levegővételnek nagyobb nyomatékot szerettem volna adni, azt elsőre megcsinálták.

– Merre van az előre? Mi a cél, mik a tervek?
– Mi a cél? Érezzük jól magunkat! Tehát nincsenek ilyen célkitűzések, hogy egyre nehezebb egyre komolyabb darabokat egyre nagyobb színpadon adjunk elő, vagy ilyesmi. Nem ezek a dolgok a fontosak! Nyilván, ha elértünk egy szintet, hogy megtanultunk egy nehéz darabot vagy kettőt-hármat, akkor nehezebb szívvel hoznék egy tingli-tanglit, mert ők is érzik, hogy ez nem az a szint, amit vártak. Annyira érzik, hogy számon kérik. Most is megkérdezték, a legutóbbi fellépés után, hogy ugye, azért ezek után ugyanúgy nehéz darabokat fogunk tanulni? Tehát bennük is megvan az igény, hogy értékes darabokat tanuljunk, és ne a Boci, boci tarkát énekeljük egy szólamban, hanem olyan műveket, mint például Kodálytól a Fölszállott a páva. Pedig azt igazából legalább kétszer ennyien kellene énekelni, de mi elénekeltük húszan, és úgy megszólalt, és a hangulat is annyira jó volt, hogy ezek után ők maguk sem szívesen énekelnek könnyű darabot.

– Korábban könnyű darabok mentek?
– A kórus repertoárja eddig is teljesen vállalható volt, főleg figyelembe véve, hogy ez egy amatőr énekkar. Mindenki mással foglalkozik, egy-két fő ugyan énektanárként dolgozik, de ez sem jellemző. Hetenként egyszer próbálunk, azt pedig, hogy heti egy alkalommal mit lehet elérni, nagyjából minden pedagógus tudja. Igaz, legalább olyankor másfél órát töltünk együtt.
Ráadásul mindenki felnőtt, van munkahelye, családja, bevásárlás, takarítás, beteg szülő, vagy akármi, amit az élet hoz, ennek ellenére mindenki lelkesen jön minden kedden próbára. Ha pedig nem tud eljönni, akkor előre szól. Nekem ez döbbenet, hogy anyám, apám korosztályához tartozik a tagok többsége, és odajön hozzám előre szólni, hogy ezért, vagy azért nem tud jönni. Ebből is látszik,milyen lelkes társaság, mindenki fontosnak tartja, hogy ott legyen a próbákon.

– Miről felejtettem el kérdezni?
– Bár érintettük, de úgy érzem, nem kellő nyomatékkal, ezért mindenképp szeretnék elismeréssel szólni a Villányi Eszter által az énekkarral korábban elvégzett munkáról. Hiszen ő alapította, majd tizennyolc éven keresztül vezette is ezt a kórust, a távozásakor mégis valahogy úgy alakult, hogy nem köszöntük meg kellőképpen a munkáját. Ezt most pótlólag tettük meg, a húszéves évfordulón.
Pedig 18 éven keresztül mindig ott állt mellettük, és tanította őket, így én egy kész csapatot vehettem át tőle, és mondhatom, hogy remek munkát végzett! Szoktam is csodálkozni rajta, hogy amit vele megtanult az énekkar, azt a mai napig, évek múlva is tudja, ráadásul fejből. Ezt nem is tudom, hogy hogyan tudta elérni! – zárta gondolatait elődje dicséretével a tavaly húszéves szülinapját ünneplő Kalocsa Kamarakórus vezetője.

ENGLERNÉ BÖTTGER BOGLÁRKÁNAK ÉS A KALOCSA KAMARAKÓRUSNAK EZÚTON KÍVÁN SZERKESZTŐSÉGÜNK SOK SIKERT ÉS TOVÁBBI EREDMÉNYES MUNKÁT VÁROSUNKBAN!