Bezárva a sötétbe egyedül a temetőben, az volna ám csak félelmetes dolog! Szerencse hogy a kis Bufurc nem egyedül volt a temetőben – körbevette csupa jó barát, a munkatársak! Ugyanis hősünk nem ám csak úgy láblógatni járt orda, hanem nyári munkára! Bizony, mert ő már gyerekkorában is kemény munkával tanulta az emberséget, nem csoda, hogy ilyen szép szál férfi lett belőle!
Ott, a temetői brigádban a kitartáson kívül is sok mindent el lehetett lesni a szívós fizikai munkásoktól, csak jól kellett figyelni, mit, hogyan csinálnak, és inni bölcs szavaikat. Jó társaságban repül az idő, márpedig ez a brigád igen vidám csapat volt!
Történt egyszer, hogy talán még a szokásosnál is jobb kedvükben voltak a fiúk, amire pedig nem volt különösebb okuk, persze, túl a „szokásoson”. De valahogy mégis ez a nap maradt meg legélénkebben ifjú címszereplőnk emlékezetében, amit négy évtized távolából így mesél el Bufurc bácsi, azaz András Róbert:
Nyári munka a temetőben
Hetedik osztályos koromtól minden nyári szünetben el kellett mennem egy hónapot dolgozni. Idösapám, amikor kijártam a 8-at, nevelési célzattal berakott dolgozni a sírkövesek mellé a temetőbe, hogy tanuljam meg, milyen a kemény fizikai munka. És hogy válasszak, ezt akarom-e csinálni, vagy tanulni, és értelmiséginek lenni.
Valóban kemény munka volt az nekem.
A reggel ugyanúgy kezdődött, mint más építőipari szakmában. Engem boltba küldtek reggeliért, amelyben a lényeg a kétdekás, vagy a féllitykós volt, a nélkül a jó szakember nem áll neki dolgozni. Négyfős volt a brigád. A brigádvezető nem igazán ivott, de a többiek bírták a páleszt.
Pálinkázás közben taktikai megbeszélés, ki mit csinál aznap. A reggelit a sírok szélén ülve ettük meg, ami engem kicsit nyomasztott, valahogy az egész temető feeling nem volt túl jó hatással a közérzetemre. Ezt észre is vették, és reggeli közben jó kis történeteket meséltek beszakadt régi kriptákról, meg hogy mi is van a hullaházban, hogy is néz ki belülről.
Reggel nekem általában műkövet kellett kevernem lapáttal. Nem szokta a paraszt a szántást címszóval a tenyerem nagyon fájt, és tiszta vízhólyag volt a sok lapátolástól.
Még keményebb munka volt nekem a stoki kalapáccsal (nem biztos, hogy ez a neve), aminek olyan rücskös a feje, a sír oldalán a műkövet mintásra ütögetni. Volt egy tiszta izom, húszéves segéd, Attila. Egyszerre kezdtük vele a műkő klopfolását, és nagyon lemaradtam mindig tőle.
Megváltás volt ilyenkor, mikor Szalon sört hoztak az újvárosi boltba, és elküldtek, hogy hozzak, mert nagyon porzik a műkő.
Tudták, hogy kicsit félek a temetőben, és történt egyszer, hogy szólt az egyik, hogy a bungiba (ami a sírok közt volt) hagyta a lapátját, menjek, és hozzam el. Bementem a szerszámosba, keresem a lapátot, és nagy szélcsöndben rám csapódott a bungi ajtó úgy, hogy valamiképp a rigli is rátolódott kívülről. Szóltam: „ne szórakozzatok nyissátok ki!”
De semmi válasz. Töksötétség, kripták sírok közt, és be vagyok zárva.
Kileselkedtem ki egy kis lyukon. Jött egy mamika, elkezdtem kiabálni, hogy
Csókolom! Legyen szíves kiengedni!”A mamika nézi a sírokat. Megint kiabálok, hogy
Be vagyok zárva, engedjen ki!”Ő meg csak nézte a sírt, aztán fölemelve szoknyáját elfutott. Én meg maradtam a sötétben…
Nem mondom, hogy nem féltem kicsit. Minden neszre felkaptam a fejem. Még jó, hogy akkor még nem voltak a tévében zombis filmek! Több órát dekkoltam ott vakoskodva, és kicsit már kétségbeesve, amikor jött a brigád, és kiengedtek röhögve, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hogy magamra zárom az ajtót. Mai napig nem tudom mi történt akkor.
Ilyen gyenge szívatások is inspiráltak, hogy jól tanuljak a suliban, és végül, ha nem is egyből értelmiségi, de mégis festő lett belőlem.
legfrissebb videók
