Bufurc bácsi meséi 29. – Potyázás a lakodalomban

András Róbert a tőle megszokott őszinteséggel tárja elénk emlékeit ebben a mostani epizódban is, most konkrétan azt, hogy milyen hálátlanul bántak vele a lakodalmasok, amikor ő csak a jó hangulatot próbálta emelni!
Igaz, közben elemelt valami mást is…

Talán emlékszünk még, hogy a régi szép időkben milyen hangulatban teltek az ünnepek: például Szilveszterkor egymás házába becsöngetve köszöntöttek újévet ismeretlenek is, akiket mindenütt ugyanolyan szívesen láttak, ahogyan a lakodalmakba betérő vendéget is szívesen fogadták. Legalábbis egy bizonyos szintig…
Nos, ezen a szinten már épp magabiztosan billegett a mi Bufurcunk, amikor Szakmáron járt lagziban, ahol egy rendkívül „jó” ötlete támadt neki.
Rá pedig néhány másszállási legény lakodalmas háztól!...


András Róbert:
Bufurc lakodalomban

Manapság egy lakodalom zártkörű rendezvény, a hívatlanokat nem szívesen látják. Ez nem volt mindig így. A ’80-as években és előtte faluhelyen, ha épp a lakodalmas ház felé jártál, megálltál valami ismerőssel beszélgetni, szívesen beinvitáltak 1-2 italra, jobb esetben még kajára is.
Dívott nagyon a baráti körömben, ha diszkóba voltunk falun, és épp lagzi is volt, mindig meglátogattuk, nem épp a potya piáért, kajáért, hanem „jó buli lesz” címszóval.

Történt egyszer, hogy kollégám, barátom mondta, ha hétvégén Szakmáron leszünk buliban, menjünk oda a TSZ-konyhához. Lagzi lesz, és behív bennünket. Én élve a meghívással, már erősen emelkedett hangulatban meg is jelentem a szakmári lakodalmas háznál, és sikerült is bejutnom.

Odaültem barátom családjához, anyukája mellett jutott nekem hely. Egymás után ittuk a jó kis házi fröccsöket, ment a daj-daj rendesen. Jöttek egymás után a finomabbnál finomabb fogások, és én már kellőképp spicces állapotban nem igazán tudtam, hogyan és mennyit kell enni. Az alkohol, mint mindig, kihozta belőlem a szeretek mindenkit feelinget.

Kollégám anyukájával beszélgettem egyfolytában, és mikor már nagyon bizalmaskodtam, átkaroltam vállát, csuklóig birkapörköltes kezemmel, ami fehér selyem blúzára nem volt igazán jó hatással. Egy idő után azt vettem észre, hogy már velem szemben ül, és a válla vörösre van „batikolva”.

Vége volt a vacsorának, ment a tánc, de nagyon! Én táncolni szigorúan, csak három ezrelék fölött szoktam. Itt ütöttem a mércét, ment is a lambada rendesen. Fred Astaire megemelte volna a kalapját előttem.

Mikor ittam régen, meg általában mindig, csináltam megmagyarázhatatlan dolgokat, ezt mondják a szakemberek „alkohol okozta viselkedés zavarnak.” Itt is belém bújt tánc közben a kisördög, és azt adta ki az eszem, hogy odafutottam az ifjú pár asztalához, fölkaptam a templomtortát, és kifutottam vele a lagziból. Gondolom a lagzisok azt hihették, hogy ez a ceremónia koreográfiájának része, és hagyták, hogy kiszaladjak.
De kis idő után fölocsúdtak a falusi legényök, és három megtermett pota srác üldözőbe vett.

Szaladtam a tortával a kultúrház felé, ahol a diszkó volt. Félúton utolértek, megfordultam, és az egyik, úgy gondolom a falu bikája lehetett, mert egy jól irányzott bivaly erős rúgást mért legbecsesebb kincseimre, amitől összerogytam. A torta lecsúszott a tálcáról, és a járdán összetört.

Ott maradtam egyedül a földön. Később gyomromban a golyóimmal, betántorogtam a diszkóba, szóltam a haveroknak, és kimentünk lakmározni. Az utca porától karistoltak a tortafalatok a szánkban.

Hétfőn a munkahelyen, a kollégám, barátom, aki behívott a lagziba, mondta, hogy nem biztos, hogy a következőre is meg fog hívni… Még anyukája fehér blúzát selejteznie kellett.